Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Jaroslava Pašiaková: Radnóti Miklós — élet és halál költője
tényt, hogy a halál mint szüntelenül jelenlevő, egész életét végigkísérő jelenség a formák egész skálájában mutatkozik meg verseiben, s átélésében mind általánosabbá, egyetemesebbé, s végül összemberi méretűvé nő. A halál — mint az élet látomása — már élete kezdetén mögötte állt: születése után meghal az anyja és iker-testvére. „Az anyám meghalt, az apám és Ikeröcsém is, asszonyom kicsi húga, nénje és annak a férje .. (És kegyetlen) Radnóti költészetében a halál a legkülönfélébb alakokban jelenik meg. A magyar lírában újra megjelenik az Ady által már rögzített elképzelés szerelem és halál szövetségéről, kevésbé erotikus, mégis sorsszerű kötöttségében. Ez a forma azonban emberileg még elviselhető, mert mindig emberpárról, a két pólusról, két ember konfliktusáról van benne szó. Ez a halál lényegében nem embertelen. Szorongással, szörnyűségekkel, félelemmel, s az emberség rezignációjával fémjelzett az a halálforma, amelynek lehelete 1933 óta leng a világ fölött... Azóta szaporodnak a tényezők, amelyek a magyar „elevenen halálra ítélve“ líra keletkezését inspirálták. Ebben a lírában a teljes emberi elhagyatottság erősen egzisztenciális mozzanata jelenik meg, éspedig nemcsak a halál pillanataiban, hanem a költő — s ez a legrosszabb! — életében. „Tudd, egyedül vagy, mint az első farkas volt...“ (Férfivers) S következik a felismerés, hogy az életet lehet — ha lehet! — leélni kettesben, tömegekben, de semmiképpen nem lehet így átélni a halált, ebben mindenki egyedül van, magányosan, asszony nélkül, barátok nélkül. Ekkor jelenik meg Radnótinak Ady és József Attila után talán legkifejezőbb erejű társadalmi szimbolikája. Figyelemre méltó, hogy minél szubjektívabb érzéseket és lelkiállapotokat fejez ki lírája, annál általánosabb és objektívabb sorsokat idéz és érzékeltet. Ezt a tényt a ma már ismert történelmi valóság, Lorca halála, Jirí Mahen, Ernest Toller, József Attila öngyilkossága és más, a korra jellemző tények magyarázzák: „ ... Te is naponta kezded és egyedül vagy .. Radnóti végül is felismeri, hogy a halál az élet betetőzése és nem tagadása, mert benne zárul be az emberi magány „kalitkájának“ bűvös köre. Az ember úgy távozik, ahogy a világra jött, egyedül és mezítelenül. Ezért nem közömbös — még a halál előestéjén sem, vagy éppen akkor nem! — hogyan éljük át életünk láncolatának utolsó szemeit. A kezdeti kép változik: az ember, akit Radnóti az első farkashoz hasonlít (kettős szimbólum az emberi történelem „farkasivá“ lett szakaszában), s aki fájdalmak közt szakítja ki a bordáját, hogy társa támadhasson belőle, akivel majd együtt járhatják az erdőket, most sebzett, fájdalomba kövült, magányos ordassá változott. „És nőttön nő süvöltő kedved körül a borostás magány." Három szó, három fogalom, s e három által körül határolt életérzés állandóan ismétlődik Radnóti halál előtti (1939—1944) költészetében: a farkas, a lánc, a magány. S nemcsak a jogrend, hanem az egész föld fel van forgatva körülötte, minden emberi érték veszélybe került, s leginkább a szabadság, a legfőbb érték, amelyért — bár mindig elvont — a nemzedékek legjobbjai áldozták fel az életüket. Radnóti világosan felismeri a szabadság, az emberi szabad akarat korlátozottságát: „Európa egy ismeretlen földrész dzsungele, amely fölött emberevők és fejvadászok uralkodnak...“ Ekkorra már egész Európa egyetlen hatalmas börtönné változott, amely nemcsak a civilizációkat és a kultúrákat, hanem a városokat, falvakat, országokat és
