Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Karvaš, Peter: Körkérdés (befejezés)
JANIGÁNÉ: Hosszú hónapokig töprengtem... éjjel-nappal... Már nem is volt más gondolatom... Nem akartam, hogy még ötven évig szenvedjen... Én meg vele... És minden derék ember körülöttünk. Igen, már néhány hete tudtam, hogy megteszem. Az orvosoktól nem várhattam semmit. El voltam szánva, csak erőt gyűjtöttem... Aztán egyszerre ... fogtam magam és megtettem. FUSSEK: A vádló szót kér. ELNÖK: Tessék. FUSSEK: Vádlott... de hisz ön életben van! JANIGÁNÉ (sírj: Igen. Amikor a gyerek elaludt, kivittem a konyhába, lefektettem... Sokáig néztem, hogyan alszik... Aztán kinyitottam a gázcsapot, és lefeküdtem melléje ... Fogtam a kezét, és vártam ... FUSSEK: És aztán ...? HAJEKNÉ: Az istenért, hát nem értik? Janigáné egészséges, fiatal asszony. Győzött benne az életösztön, hát menekült a halál elől. Volt annyi ereje, hogy megóvja gyermekét a szörnyű szenvedésektől, de arra már nem tellett az erejéből, hogy magát is megölje, hogy eldobja virágjában az életét, amelyre még a társadalomnak is szüksége lehet. (Zaj, az elnök kalapácsa.! ELNÖK: Csendet kérek! — Van még a vádlónak valami kérdése? FUSSEK: Van. Hangsúlyoznom kell, van még egy kulcskérdés .. . Vádlott... ha ebben a percben Ferkó, a fia élne... ha most kellene elkövetnie a tettét... (Zúgás a teremben./ ha most, most kellene megölnie... megtenné...?! JANIGÁNÉ (elborzadva/: Kérem...?! HAJEKNÉ: A védelem tiltakozik az ilyen kérdés ellen! FUSSEK: A kérdés lényegesen hozzájárulhat a tett szubjektív indítékainak felderítéséhez. ELNÖK: A bíróság elveti a védelem tiltakozását... Vádlott megértette a kérdést...? JANIGÁNÉ: Istenem...! FUSSEK: Ha a fia élne ... Ha a fia élete még egyszer a kezében volna! ... Ismét a halálát akarná ...? JANIGÁNÉ (sírva jelkiált): Nem! Nem! Azt akarnám, hogy éljen!... Fiacskám! Drága kisfiam! Bárcsak élne! Együtt maradnánk, együtt kínlódnánk végig az életet. Bárcsak életben volna/ (Sír.) FUSSEK (halkan/: Köszönöm, az elég. (Nagy zaj a teremben.) HANG: Mi történt...? MÁS HANG: Janigáné elájult. HAJEKNÉ: Orvost! Orvost hamar! ELNÖK: Hívják be, kérem, Kokštajn doktort, kint várakozik a tanúk között. — A tárgyalást holnap reggelre elnapolom. (A jelvétel vége.) BELOVIC: Hát ez volt az utolsó szalag, amit le kellett játszanom. Tudom, hogy felelős vagyok minden következményért, hogy fegyelmit kapok, hogy sok hallgatómat felizgattam és megharagítottam... De én arra döbbentem rá, hogy mindezek a kegyetlen és gonosz kérdések egyszerűen léteznek — és nem szűnnek meg létezni! Semmi sem lehet rosszabb, mint hallgatni róluk! Megragadtam az alkalmat, hogy... hogy semmi se maradjon titokban! Olyan bonyolult dolgok ezek, hogy minél több művelt és jófejű embernek kell velük foglalkoznia. És napirendre kell kerülniük! Az a kérésem, hogy önök se hallgassanak! Gondolkozzanak arról, amit hallottak! Janigáné pere holnap vagy holnapután eldől! Én nem tudom, kinek van igaza — nem tudom —, talán önök tudják! Ha úgy hiszik, tudják — mondják ki nyíltan. írják meg a bíróságnak, a tanácsnak, a rádiónak, mit tudom én! Csak ne hallgassanak, könyörgöm! És egy dologról ne feledkezzenek meg. A döntő, a fő dologról. Hogy mindig, amikor — — Éles vágás, néhány pillanatig teljes csend. BEMONDÖNÖ HANGJA: Kedves hallgatóink! Műszaki és szervezési mulasztás folytán a műsorra tűzött komédia helyett előkészületlen anyagot hallottak, amelyet egyáltalán nem szántunk közvetítésre. Elnézést kérünk. A fennmaradó időben zene következik. (Nagyon vidám lemez.) Fordította: Egri Viktor
