Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Jasyczek, Henryk: Versek
Henryk Jasyczek (Csehszlovákiai lengyel költ&j akkor így szóltam: oda állították őket a falhoz, lehúzatták velük a cipőiket összekötözött kézzel. Mikor a legfiatalabb hányni kezdett a pezsgő dugója épp akkor durrant, már senki sem figyelt történetemre, poharak csengtek, valaki viccet kezdett mesélni — s akkor megértettem, hogy másodszor is megölték őket. valaki mindig Valakinek csak ki kell vágni a fát amputálni kell a kezet s agyon kell lőni a kivénhedt ebet a félvak lovat s fel kell vágni a halat Valakinek csak ki kell ásni a sírt is Mindig van ki megörül nem lehet büntetlenül a bennünk rejlő szakadék fölé hajolni könyörgés az őszinteségért Vajon milyen a hang túloldala? A szó kisarjad, zöldül, elhervad, égő szárnyakkal dobog a mellben. Engedjétek ki a csend kalitjából. a fehér fürt A fák a langyos éjjeli eső után, szomjasan a napsütéstől az emancipált virágok között így kiáltottak: — több zöldet kérünk! A madarak azt követelték, űzzék el a macskákat, biztosítsák a fészkek érintetlenségét, s legyenek elnézőbbek a kakukkokkal szemben. Aztán a nárciszok a lila alkony fényében égve a színeket illattá változtatták. A szerelmesek nem akarván lihegésükkel a suttogó nyárfákat megrémiszteni, levelet téptek, s ajkukra tették, s nem tudták: közben ujjal érintik a zenét. messze vagy Mielőtt eltűnök fáradtan az álmok kéklő szigetén a pillák szárnyai alatt kábán vergődnek az érzékek vadmadarai a vágyak hamuvá égnek Messze vagy tőlem nem vagy jelen a tenyeredben
