Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Karvaš, Peter: Körkérdés (befejezés)
BELOVIČ (megkönnyebbülten]: Köszönöm, professzor úr. A stúdió akusztikája. HACKEL: Hm, nem. értelek, Belovič. BELOVIC: Miért...? HACKEL: Hisz te egyszerre az ellenkezőjét kezdted állítani. Csaknem rokonszenveztél Janigánéval? BELOVIC: Csakhogy itt most már egyáltalán nem Janigánéról volt szó. HACKEL: Hanem miről? KDTRUS: Be kell vallanom... rég nem hallottam már ilyen érdekes anyagot! HUDEC: Ugye!? Azt hiszem, hogy adást lehetne és kellene csinálni belőle. Nincs jogunk ilyen anyagot a fiókban hevertetni. KOTRUS: Ez világos. Semmiképpen sincs jogunk hozzá. BELOVIČ: Ez tehát azt jelenti... beleegyeztek hogy megszerkesszük ... Legalább egy körkérdés formájában ...? HACKEL (megdöbbenve): És sugározzuk? (Kis szünet.) KOTRUS: Azt nem. Természetesen nem. Egyszer talán igen, de most még nem. Az emberek nincsenek rá felkészülve. Megbotránkozást váltana ki. Ilyen dolgoknak... érniük kell. Nincs igazam? Meg aztán most annyi fontosabb feladatunk van ... Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ilyen értékes kezdeményezést parlagop hevertessünk. Még ma ... vagy mondjuk, legközelebb megtanácskozom ... Talán értekezletet hívunk össze ... természetesen szűkkörűt, szakembereket... HACKEL: Beleegyezem. Fenntartás nélkül beleegyezem. Hallottad, Belovič. Rakd el az anyagot, de kéznél legyen. A legközelebbi napokban értekezletet hívunk össze. Na, mit állsz — nem értetted? BELOVIČ (a kezdeti akusztikában): Nagyon is értettem. Még egy kis ideig vitatkoztunk, aztán szétoszlottunk... Hogyisne, hiszen megint összerúgtam a patkót a főszerkesztővel ... Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy az emberek között nemcsak olyan púposak, vakok, bénák és némák vannak, akiket szabad szemmel meg lehet látni, akiket az orvos nyilvántart... És hogy sokszor nehéz megmondani, mikor van szó nagyobb tragédiákról... Ámde ez nem tartozik ide, és én nem azért szóltam önökhöz. — Az értekezletet nem hívták össze. Sem a legközelebbi napokban, sem öt hét múlva ... A szalagok az asztalon hevertek, reggeltől estig néztem őket... Aztán ... aztán még egy felvételt fűztem hozzájuk. Persze, titokban vettem őket fel. Csak néhány órával ezelőtt. Hallgassák meg. A bírósági tárgyalóterem akusztikája. A hallgatóság zajongása. Az elnöki kalapács, beálló csend. ELNÖK: Vádlott Janigáné, tudja folytatni a vallomását...? JANIGÁNÉ (halkan): Már jobban vagyok. ELNÖK: A vádlóé a szó. Dr. FUSSEK ÜGYÉSZ: Vádlott Janigáné... megismétlem kérdésemet: mikor gondolt először arra, hogy jobb volna, ha a fia nem élne? , JANIGÁNÉ (közel a síráshoz): Nem tudom. így ezt tulajdonképpen nem is gondoltam át. Csakhogy valahogy éreztem ... FUSSEK: Mit érzett...? Dr. HAJEKNÉ VÉDŐ: Tiltakozom a kérdés ellen. A köztársaság törvényei nem engedik meg, hogy valakit az érzései miatt vonjanak felelősségre. ELNÖK: A bíróság helyt ad a védő tiltakozásának. FUSSEK: A vád csupán megkísérli kinyomozni, milyen szubjektív indítékai voltak a vádlottnak a gyilkosság elkövetésében. HAJEKNÉ: Megállapítom, a bíróság tárgyszerűen még nem bizonyította be, hogy gyilkosságról van sző ... Elnök úr, szabad a vádlottnak egy kérdést feltennem? ELNÖK: Tessék. HAJEKNÉ: Janigáné... az ügyész úr tudni szeretné, mikor ébredt először annak tudatára, hogy a kis Ferkóra kétségbeejtő és boldogtalan élet vár. JANIGÁNÉ: Régen ... nagyon régen. FUSSEK: Még az első orvosi látlelet előtt?
