Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Egri Viktor: Némaság

valahol a Bahnhofplatz közelében, a hotelban is érdeklődhet utánam — semmi értelme, hogy kőrtönfalazzak.

— Nem hinném, hogy Kurt örülne a látogatásomnak — vallottam be őszintén.

— Ami volt, régen elmúlt. És maguk ketten valamikor igen jó barátok voltak. Igaz?

— Igaz.

Nem értettem, miért erőlteti, hogy Kürtőt is lássam. Miféle tőkét akar kovácsolni abból, hogy a véletlen így összehozott vele? Miért biztat, hogy Kurt is szívesen látna vendégül? Bizonyára megbántanám, ha egyenesen a szemébe mondanám, hogy sem én, sem Kurt nem felejtjük el a múltat, néhány udvarias szóval nem lehet áthidalni azokat az esztendőket. A múlt minden emléke annyi év múlva is csömörletes és fájó. Mondjam el Bellának, milyen szívszorongató éjszakákat, nyomasztó, nehéz éjszakákat okoz nekem még ma Is az a múlt? Az emlékektől nem lehet szabadulni, feltörnek akaratlanul, azt hiszed, már a megbékélés és felejtés ideje jött, de áltatod magad, hamutól takart parázs van a talpad alatt, a láng minden pillanatban felcsaphat, és tűzbe borit.

Most is így vagyok, nem tudom az emlékezetemből kitörülni, hogy Kurt szemében Hitler makulátlan bálvány volt, vagy még bálványnál is több: feddhetetlen újkori szent, akit csak imádat Illethetett, hiszen egy nép nevében szólt, és megdönthetetlen örök igazságokat hirdetett. Kurt minden tette abból a mélységes meggyőződésből fakadt, hogy az isteni gondviselés felkentje egy magasabb rendű, új világ igéjét hirdeti, és nincs olyan áldozat, amit nem követelhet meg népétől, éppen a nép nevében.

— Ha valami üzennivalója van, amit nem akar levélre bízni, elmondhatja nekem itt is.

Bella nem felelt. Könnyes lett a szeme, s ez megindított.

— Hát annyira akarja? Annyira biztosra veszi, hogy Kurt szívesen látna ...? Ne erőltesse ezt a látogatást, Bella. Otthon még e héten felkeresem Tomit, és elmondom neki, hogy láttam, csak magát néztem, nem tudtam betelni a csodálatával.

Bella elmosolyodott, s arca egy árnyalattal rózsásabb lett.

— Hát mit üzen Tominak?

Felelet helyett megkérdezte, meddig maradok a városban.

— Holnapután hajnalban utazunk haza.

— Tehát másfél napig marad még. Mit csinál ma este?

— Az Operába megyünk. Sikerült jegyet kapnunk a Figaro házasságára.

Fárasztó nap volt mögöttünk, ebéd utánra is maradt egy hosszúra nyúló megbeszélés. Jő előre örültem, hogy Mozart zenéje megpihentet — ez a nem várt találkozás kezdett nyugtalanítani.

— A holnap délutánja se szabad? — nézett rám Bella könyörögve.

A könnyei lefegyvereztek.

— Négy után szabad leszek... Telefonáljon a szállodámba, ha Kurt is úgy akarná, hogy meglátogassam magukat. Felírom a címüket — vettem elő a noteszomat.

— Eljövök magáért. Pontosan négy után a hotel halijában talál.

Az izgalom ismét elhomályosította a szemét, s talán még szebb és még fiatalabb lett zavarában, mint amikor a téren, a hotel bejárata előtt megszólított.

Elkísérem az autóbusz megállójáig. Keskeny, finom keze egy pillanatra megpihent az enyémben.

— Előre is köszönöm, nagyon köszönöm, hogy eljön.

Felszállt, s az ablakból intett. Amikor az autóbusz elindult, zavar fogott el. Könnyelműség volt tőlem, hogy oly könnyen beleegyeztem ebbe a látogatásba.

Bella másnap négykor ott várt rám a hallban. Az autóbusz csaknem a házukig vitt. Furcsának találtam, hogy Kurt nem kísérte el, de Bella mintha megsejtette volna, mit forgatok a fejemben, sietve megmagyarázta, hogy a férjét fél esztendővel ezelőtt autóbaleset érte, s a jobb bokája oly szerencsétlenül összeroncsolódott, hogy alig tudták a lábát megmenteni. Mankós bottal jár, alig mozdul még ki a házból, nem szabad a törött bokáját megerőltetnie. A kocsit a baleset után eladták, Kurt nem vezethet többé, s ő bizony öreg napjaira nem tanulja meg a vezetést, sohase volt érzéke a motorokhoz.

A Majnán túl laktak egy parkosított előváros villanegyedében. Kurt az emeletes villa kis előkertjében várt ránk, s elfogódott, félszeg üdvözlés után mankós botjára támaszkodva felvezetett a házba.

— Tetszik neked a város? — kérdezte, amikor a dolgozószobájában leültünk.