Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Egri Viktor: Némaság

— Keveset láttam belőle. De ma este nincs programom, valamit pótolhatok a mulasztottból.

— Sajnálom, hogy nem kalauzolhatlak, a lábam nem engedi.

— Ne bántson a dolog. Szeretem a magányos, látszólag céltalan kóborlásokat — nyugtattam meg Kürtőt. — Várostérképhez ritkán nyúlok, és még ritkábban szólítok meg valakit, hogy felvilágosítást adjon. Az ösztönre bízom magam, s az mindig elvezet valami látványossághoz. Tegnap délután is, hogy elváltam Bellától, egyenesen odataláltam a Römerhez, onnan meg az Operához.

Dicsértem a belváros szépségét, az üvegbetonos üzletházak és paloták remek architektúráját, az alkonyat meleg, gyöngyházas fényétől elöntött utcák tisztaságát.

Kurt mosolygott.

— Gyöngyházas fény — ismételte utánam. — Én sohasem látok ilyen ragyogást rajtuk. Te persze író vagy. Valamikor verseket is írtál.

— Rosszul emlékszel, verseket soha. De sokat olvastam, és hasznomra lett, hogy annyi verset tudtam betéve.

— Emlékszem — vette át a szót Kurt harsány jókedvvel —, a szombat délutáni önképzőköri órákon fejből elfújtad a Szép Ilonkát és a Toldi első énekeit. Nekem bizony kínomba került bemagolni néhány versszakot, hogy el ne hasaljak ... De nem ezt a tudásodat csodáltuk, hanem azt, hogy eljártál közénk a vívóleckékre, és nem páhol- hattunk el. Pedig, úristen, milyen irgalmatlanul sovány voltál — méregetett derűs szemmel.

Bella csodálkozva hol rám, hol a férjére pillantott, s mintha örült volna, hogy ilyen barátságos hangulatban elevenítjük fel iskolás éveinket. Aztán felállt, és megkérdezte, megkínálhat-e egy kis uzsonnával.

— Ne fáradjon, Bella, alig két órája, hogy ebédeltem.

De Bella makacskodott.

— Hazai feketét kap. Meg lesz elégedve velem — mondta, és kiment.

Magunkra maradtunk. Rövid, feszélyezett csend után Kurt megkérdezte:

— A könyvvásár hozott ide?

Bólintottam.

— Most persze kedvedre írhatsz... Már mint arról, amit megengednek nektek.

Lehetetlennek éreztem, hogy perbe szálljak vele. Látogatásom rövid ideje alatt nem

is tudnám semmiről meggyőzni, de ő félreértette a hallgatásomat, s némi rosszmájúsággal, provokálón kijelentette:

— Nem szeretem azt a művészetet, amelyik politizál.

— Azelőtt, a Führer idején se szeretted?

— Nemigen értem rá akkor komoly irodalommal foglalkozni. Néha egy detektívre- gény vagy útikönyv, más semmi. Túlságosan elfoglalt a gyár és minden más.

Nem kértem magyarázatot, mit értett a „minden más“ alatt. Nagy parádéik, ünnepi vacsoráik, díszfelvonulásaik emlékei megmaradtak bennem, s azokat az intézkedéseiket sem felejthettem, amelyeket szerintük a Harmadik Birodalom érdeke megkövetelt.

— Most, hogy nyugdíjban vagy, bizonyára jut bőven időd rá — néztem a könyvekkel telezsúfolt polcokat.

— Jut, de azért jól megválogatom, mit olvassak.

Udvariasságból megkérdezhette volna, írtam-e olyasmit, amit ő is elolvashatna és a polcokon felhalmozott díszes kiadványok közé sorozhatna, de ez a gondolat aligha zavarhatta, egyszerűen csak tudomásul vette, hogy ott túl a „vasfüggönyön“ folytatom a mesterségemet, amelytől ők akkoriban eltiltottak.

— Ha nem is kedveled a „politizáló“ művészetet, annyit talán elismersz, hogy itt, nálatok sem lehet közönyös a művész a társadalom kérdéseivel szemben — jegyeztem meg.

Tiltakozott.

— De semmiképpen sem elsődleges számunkra a politika. Szerintem az írónak nem az a feladata, hogy az értékek elosztásának kapitalista vagy kommunista módja mellett kiálljon vagy azt kritizálja, de az sem, hogy a társadalmi rend ilyen vagy amolyan formáját védje vagy bírálja.

— Hanem? — pillantottam rá kíváncsian.

A polcokra mutatott.