Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
Duba Gyula (Részlet a szerző azonos című regényébőlj Kiégett a mező, a tarlőhántás földje, fakószürke, s szalmasárga a még fel nem szántott tarló. A répalevelek egészen világoszöldek, s a kukoricaszár minden apró szélfú- vásra megzörren az aszályban. Itt-ott a tarlókon szalmahalmok maradtak a kombájnok után. Reggel fél hét, s a mező felett már reszket a melegben a levegő, a fű elszáradt, a fák koronája tehetetlenül lóg, és mogorván hullatja levelét. Hátikosaras öreg parasztasszony megy a mező felett, lába nem veri fel az út porát. Mezítlábas parasztasszony, fekete szoknyában, előtte sötétkék kötény. Rövid ujjú, fehér vászoningéből mézsárgán és ráncosán nyúlik elő a két karja, sötét fejkendőjét a homlokára húzta, hogy a nap ne süssön a szemébe. így arcát az orra közepéig árnyék takarja. Kapa van a vállán, maga elé néz, és megy a mező felett, lába nem veri fel a föld porát. Innen a vonatból néha úgy látszik, mintha a horizont szélén feje az eget érné, s alig látható, szürkéskék felhők úsznak homloka körül. Klatt... klatt... klatt... csattog a gyors kereke a vasúti kocsi alatt; a gyorsvonat a mező közepén rohan, és a mozdony láthatatlan szikrái, melyek éjszaka vörösen körül- rajzanák, s amelyek most is ott repülnek valahol a vonat két oldalán a légörvényekben, felgyújtják a vasúti töltés száraz füvét. Kiszáradt mocsarak és mogorván sínylődő fák mentén robog a gyors. Morvái az ablak mellett ül, és a kapás öregasszonyt figyeli a mező felett. Űregmama. „Öregmama meghalt. Temetése holnap délután. Apád.“ Este kapta a táviratot, hajnalban vonatra ült; utazik az Öregmamával való utolsó találkozásra. Nem érzett megrendülést, amikor a táviratot megkapta. A nagyanyját húsvétkor látta utoljára, betegen feküdt az ágyban és keveset beszélt. A városban, ahol a maga világát éli, Morvainak alig jutott eszébe Öregmama; ebbe a környezetbe nem illettek bele a falusi dolgok, az otthoni emlékek. Hétköznapi gondjai irányítják az ember gondolkodását, ezek határozzák meg a képeket, fantáziája szül. Öregmama csak mint lehetőség ólt Morvaiban, adottság, mely alkalomra vár, hogy felszínre törjön, elfoglalja gondolatait, és birtokába vegye érzékeit. S az alkalom eljött, öregmama halott. S hogy meghalt, az unokája újra felidézte és vele foglalkozott. Akkor eszmélt rá, hogy van, amikor már nem volt. Halálával érte el, hogy még egyszer — utoljára — fölébe került, s ő engedelmesen alávetette magát szigorú egyénisége varázsának, és elismerte azokat az értékeket, amelyeket Öregmama vallott életében. Amikor az állomásra indult, a villamoson, s később az állomáson és a vonaton még nem érezte azt az erőt, melyet Öregmama képviselt, s a vonat egyre gyorsulva már a külvárosban futott, az új lakónegyeden túl, és még mindig nem érezte, mert nem tudott még elszakadni a lusta, kövér galamboktól és a Nagyasszony aggó-
