Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

dalmaitól. Már a barna porréteg alatt fuldokló vegyiüzemet is elhagyta a vonat, de ő még mindig nem érezte meg lelkének azt a részét, mellyel a nagyanyja ajándékozta meg. Először az jutott eszébe, hogy párhuzamot kellene vonni Öregmama és Nagyasszony között; öregségükre mindkettőjük élete nyugtalanná és céltalanná vált, de aztán mégsem vonta meg a párhuzamot, nem elemezte a két asszony életének hasonlóságát és ellentéteit, nem kutatta lázongó öregségük közös vonásait, mert a gyors kiért a Mátyusföldre, az agyonperzselt augusztusi mezőre, és Galánta táján öregmama, kapával a vállán, megjelent a tarlók felett. Senki más nem láthatta, hogy ott van, és felhők úsznak át a homlokán, semmi akadályba nem ütköznek közben, átúsznak rajta, és újak jönnek a helyükbe. Morvái látta, hogy leszegett fejjel kapálni megy, bizonyára a szőlőbe, szüret előtt bekapálja, mert most fél nap alatt elszárad a kivágott gyom, és a tőkék alja tiszta lesz. Még azt is látta Morvái, hogy a cseresznyefanyelű kapa van öregmamánál, amelyikkel ő sosem szeretett kapálni, mert nagyon hegyes, de a nagyanyja mindig azzal kapált, és a fogástól egészen fényes volt a kapa barnapiros nyele. A határban Öregmama mindig a vállán vitte a kapát, éppen úgy, mint most — csak a faluban vitte maga mellé leeresztve a jobb kezében —, s a hátán Ilyenkor hátikosár volt, benne korsóban víz, kenyér, szalonna és hagyma meg juhtúró, mert Öregmama egész napra ment kapálni, reggel ment, este jött, és ott ebédelt egy fa árnyékában vagy valami fűzbokor tövében. Utána fél órát aludt, és kapált tovább.

Egy idegen férfi ült még a vasúti kocsiban, újságot olvasott. Nem törődtek egymással. A gyors csattogott a mező közepén ... klatt... klatt... klatt... ütemesen csattantak a kerekek a sínek összetételén, és Morvái most újra érezte, hogy énje megvál-. tozik. Minél jobban távolodott a várostól, annál inkább elvesztette számára jelentőségét a szerkesztőség, a főnöke tokája, a baráti köre, a Nagyasszony, a szőrős lábú anyagbeszerző; a kövér galambok sem jutottak már eszébe, és Zsuzsa ruhátlan alakját halványan tudta csak felidézni a mező felett gyalogló mezítlábas öregasszony víziója mellett. Tudata mélyéről elemi erővel törtek fel emlékei, körülrajzották, elárasztották, s ő azonosult velük. Meghalt Öregmama, s ezzel az utolsó élettényével visszanyerte felette a hatalmát, melyet régen elveszített.

Gyerekkorában, majd kamasz- és legénykorában fel-fellobbanó harcot vívott az öregasszony kristálytiszta és kemény egyéniségével. A rejtett, majd kirobbanó küzdelemben Öregmama a munkát, a tettet és a józan valóságot képviselte, míg Morvái az álmodó gondolatok, a romantika és a bizonytalan lehetőségek kóbor lovagja volt.

Csendes nyári eső esik egész nap... Morvái a padláson ül egy keresztgerendán. Szaporán hullanak a finom esőcseppek a csúcsos pléhtetőre, állandóan és egyenletesen csapódnak hozzá, és szétporlanak, s ez olyan, mint egy mesebeli erdő halk életének percegése: álmosító és egyben csodálatos. A tető alatt meleg van, az épület kisugározza a nyár hevét, melyet magába szívott, Morvái úgy érzi itt magát, mintha egy kedves kicsi gépezet mellett ülne, mely muzsikál. S a csatornában apró csermelyek folynak, és a lefolyó csövön parányi vízesés zuhog alá, s ez olyan, mintha az esővíz énekelne. Morvái ingujjban ül a gerendán, és régi naptárokat olvas. Régi képeslapokat nézeget, és a szülei iskolás könyveit lapozza. Könyvek lapjai régi világokról, a megsárgult képek és megfakult betűk elmúlt vagy túlhaladott csodákról beszélnek. Minden kornak voltak ős vannak csodái, és minden csoda természetes lesz egyszer; az emberek megismerik és megszokják, s ezzel megölik a csodát. A csoda halála a megszokás.

Morvái nagyon jól érzi itt magát, körülötte csöves kukorica, rokkák, fekete agyagkorsók, öreg lószerszám, ócskavas, semmit sem kell tennie, csak ülnie, nézegetni, és agya csodálatos gondolatokkal telik meg, a gondolatok mese és valóság határán gomolyognak, fájdalmasan szépek, és valóság is lehet belőlük egyszer; elmerül bennük, s a padlás finoman zenél körülötte. De a padlásfeljárón léptek koppannak, és az árpahalom mellett öregmama fekete kendős feje jelenik meg. Gyere le, gyerek, csinálj valamitl Esik az eső. Vágjál fát, a szín alatt nem esik! Elég fa van vágva, fáradt vagyok. Nem vagy te fáradt, lusta vagy, az a bajod... Öregmama nem a pihenést irigyli tőle, Öregmama egyszerűen nem ismeri a pihenést. Sem magánál, sem másnál nem ismeri. Ö akkor pihen, ha dolgozik. S ha nem dolgozhat, elfárad, belebetegszik, s csak akkor gyógyul meg újra, ha tehet valamit.

öregmama egész életében sovány, magas asszony volt, de öregkorára valahogy mindig kisebb lett. A háta nem hajlott meg, egyenesen járt akkor is, mégis kisebb lett.