Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - FIGYELŐ - (T.): Reihentál Ferenc
Idegenség, a talajtalanság érzete. Mert európai művész, ha öreg fejjel jön, Amerikában sohasem lehet odahaza.“ Amikor úgy döntött, hogy önmaga és művészete számára szabadabb légkört, új hazát keres, nem volt már se fiatal, se kezdő. Rendkívül gazdag és sokrétű, európai sikerekkel mért művészi múlt állt mögötte. Főleg Szlovákia képzőművészetének a fejlődésében játszott fontos szerepet: mint alkotó és tanító átültette ide a modern európai festészet áramlatait. Ezt az érdemét még az a hallgatás, amely nálunk húsz éven ál körülveszi, se tudta végleg elfeledtetni. Mesterségbeli tudása alapjait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerezte, ahol Glatz Oszkár tanítványa volt. A leningrádi akadémián V. V. Bjelajev volt a mestere. Oroszországban élte át a forradalmat követő első négy évet, az orosz avantgard művészet hőskorát, amely művészi szemléletének irányt és teret adott. így alkotta meg Leningrádból hazatérve 1923-ban Alexander Biok Tizenkettő című forradalmi költeményéhez készített, drámai erőtől feszülő litográfiái ciklusát. A következő éveket Bécsben, majd főleg Berlinben tölti. Ott az érzelmi és szociális dráma problémái vonzzák, és az expresszionizmus felé hajlik. „De nem a durva és erősen tarka németek voltak rám hatással" — írja egyik önvallomás jellegű levelében —, „hanem a magam módján kerestem az emberi tragédia kifejezését. Kevés szín, erős grafikai behatás és szomorúság jellemezte ezt a periódusomat." Ebben az időben több kiállítása jelzi művészi fejlődésének egyes állomásait: a Würtle és Flechtheim Galériában Bécsben (1922), a prágai Rudolfinumban (1923), Budapesten (1924), Drezdában (1925), majd végre Párizsban (1926), ahol festészete kezd kivetkőzni hangsúlyozott érzelmiségéből. Ha lényegében nem is változik, képeinek kompozíciója, vonalvezetése nyugodtabbá válik. Idővel színei is feloldódnak, csak a vörös és a kék tartja meg továbbra is domináló szerepét. Témaköre viszont a dolgozók életének mozzanataival bővül, de — szemben az 1922—25-ös esztendők alkotásaival — már az érzelmi motívumok hangsúlyozása nélkül. A harmincas évek elején visszatér Szlovákiába. Előbb Pozsonyban magániskolát nyit, majd 1933-ban a Tanonciskola mellett alakuló Iparművészeti Iskola tanára lesz. Ma már tudjuk, hogy ez az iskola, amely szellemében a dessaui Bauhaus példáját követte, nagy szerepet játszott a progresszív szlovákiai képzőművészet kialakításában, s hogy ebből Reihentál is kivette a maga jelentős részét. Festészete ugyanakkor a monumentalitás felé haladt, tiltakozásként az egyre erősbödő fasizmus ellen, amely végül még ennek az iskolának a feloszlását is okozta. A háború aztán minden művészi tervnek, törekvésnek véget vetett. A menekülés és a létfenntartás gondjai, az illegalitás létfeltételei kiverték Reihentál kezéből az ecsetet. Ezért 1945-ben ott kellett újra kezdenie, ahol 1938-ban kénytelen volt festői munkásságát abbahagyni. Am az átélt időszak új témakör felé fordította: a hatmillió zsidó sorsa, az elhagyatottság, az egyedülmaradottság tragédiája lépett a képek előterébe. Sötét, szomorú látomásaitól 1946-ban kezdett szabadulni, hogy visszanyúlva a kései húszas és a korai harmincas évekbeli önmagához, újra a festőiséget ápolja. Párizsi tartózkodása — 1947-ben — meggyőzte útja helyességéről, s ettől fogva nagy lépésekkel halad ezen az úton. Műveiből kizárt minden nem festői befolyást, és ettől kezdve — bárhogyan is alakul és változik a témaköre — kizárólag a szín, a forma és a kompozíció dönti el képei sorsát. Ennyi körülbelül minden, amit Reihentálról tudunk, s amit Szlovákia képtáraiban őrzött művei bizonyítanak. Amerikai életéről, alkotásairól és sikereiről a nagy nemzetközi folyóiratok beszámolóin kívül már csak a levelei adnak hírt. „1948 telén érkeztünk New Yorkba" — írja —, „egy képekkel, rámákkal, könyvekkel megrakott lifttel, amelynek csak a szállítása volt 1200 dollár — az értéke viszont nulla. Amerikában ugyanis mindent elölről kellett kezdenem. A New York Times hasábjain találtam végre egy „művészt keresek" című apróhirdetést, amely lehetővé tette a számomra, hogy 1,50 dollárért apró képeket fessek. Idővel aztán 3—4 dollárt kerestem egy-egy akvarell-portréval, míg akadt egy műkereskedő, aki hajlandó volt képenként 25 dollárt fizetni. Természetesen úgy kellett festenem, ahogyan ő akarta, s azt, amit megrendelt. Rövidesen volt autó, bankbetét, ház stb. Mindent odaadtam, — a nevemen kívül; álnéven festettem és azon mulattam, hogy ez az álnév hogyan emelkedett hírben és dollárban évről évre képenként. Nyolc év múlva szívrohamot kaptam. Amikor fel
