Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - FIGYELŐ - (T.): Reihentál Ferenc

meg, márványban, gránitban kapja a halott. Sorra becserélem a sírköveket ví- kendházra, kempingsátorra: egy fáklyát lefelé tartó angyal motorcsónakká változik, egy derékban kettétört oszlopból földközi-tengeri utazás lesz." És a szavak mögül észrevétlen előugrik egy vi- gyorgó alak. Nem, nem mosoly van az arcán. Groteszk fintor. Ugyanaz, ami — mondjuk — Tolnai Ottó verseiben. Már szinte fáj a vigyorgása, és attól félünk, hogy mi is így maradunk örökre: Vigyorogva saját tehetetlenségünkön önmagunkkal szemben: „Ez aztán a tipp-topp lány! Tapsolva ébred, tapsolva fekszik, örül az életnek, szünet nélkül, pihenés nélkül, majd belegebed a nagy örömbe! Az arcára van írva: ,akié az ifjúság, azé a jövő!’ Jó plakát lenne belőle...“ Tovább: „ha itt lenne, a mellére kéne vetni magam, arra a hegyesre pödört mellére. A homlokommal kitapogatnám, milyen melltartót hord."

Aztán egyszeriben befagynak a képek, konzerválódnak a jelzők, hogy melegforrásként törjön fel a líra: „Fák állnak sort az úton, zöld sisakban. Sárga hajú bokrok hajolnak át egy kerítésen." S rögtön fölbukkan a szamárfület és fityiszt mutogató groteszk alakocska is: „...Nem kell nekik szőkítő sampon.“ Aztán újra elvész az olvasó a kubista síkok mértani rendjében: „Déneske arcáról olvastam le, hogy mit érzek. Össze van firkálva az arca, tele felkiáltójelekkel. Veszettül megsajnálom magam" — hogy ezután úgy borzongjon, mint egy szürrealista festmény előtt: „Benne volt Apa, kitekert tagokkal feküdt egy fa alatt, s én is benne voltam, a fűben hemperegve, lábujjam között kutyatej, morzsavirág... Affene, affene, mondtam magamban, ami körülbelül azt jelenti... hát nem lehet lefordítani!" A képek rendszerében itt-ott megbotlik ugyan az írónő, ami talán túlfűtött líraiságának, túlságosan szépet és jót mondani akarásának rovására írható: „A napsütötte, bágyadt kora délután végigásítozza az utcát." Még szerencse, hogy idejében ki tud térni az újabb gáncsok elől.

Végül még egy jelenségre kell felfigyelnünk: „...fényképfelvételeket mutatott, prospektusokat, teleírt blokkfüzeteket, képeslapokat a hotelről (szobája ablaka x-szel megjelölve).“ Az ember első pillantásra azt hinné, hogy a zárójeles rész csupán kiegészítés, magyarázat, pedig a valóságban itt a hangsúly. A szó legjobb értelmében: az egész mondat a zárójelezett részért íródik. Ez nem ösztön

— ez cél: egy kísérlet eredménye. „Három hétig, de négyet mondok, s hozzá teszem: egy teljes hónap!“ Itt is az a kifejező, amit az írónő „csak úgy“ hozzátesz. Hogy ezzel ismét kiölthesse nyelvét a Vigyorgó. Vagy: „Már tíz napja élünk együtt (eszembe se jut, hogy ez közösség)“. És napestig sorolhatnám ezeket a zárójelbe szorított főmondatrészeket, amelyek nélkül értelmetlen volna a regény bármely mondata is. Csupán véletlenül pécéztem ki egy párat, hogy megvilágítsam a világ groteszk lecsapódását egy emberben. Hisz bármilyen paradox helyzetbe is állítja sorsa az embert, mindenhonnan tud mosolyogni; vigyorogni. Az ember soha nem válik hőssé, mert nem engedi magát hőssé válni: csak vigyorog, hogy már szinte fáj.

Tóth László

Reihentál Ferenc

Nemrég múlt húsz esztendeje, hogy Reihentál Ferenc, a Pozsony környékéről származó (1895-ben Nagylégen született), ma nagynevű amerikai festő elhagyta Csehszlovákiát. Ez a második emigrációja. Az első, 1939-ben, nem volt önkéntes: akkor a fasizmus elől menekült, hogy saját és családja életét megmentse. A másodikhoz viszont, 1948-ban, emberi és művészi megfontolások vezették. „Ma se tennék másképp" — írja egyik New Yorkban keltezett levelében —, „bár a fizetség súlyosabb volt, mint akkor hittem. Tíz éven át alig festettem azt, amit akartam, s ma, miután anyagi gondok nélkül, teljesen a művészetnek élhetek, erősen hátráltató körülményként hat rám az