Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - Karvaš, Peter: Körkérdés (Hangjáték, I. rész)

BELOVIC: Szóval a kisfiú olyan nagybeteg volt?

KOKSTAJN: Ahogy a kezelőorvosa is megállapította, a fiú nem volt beteg, akár száz esztendeig is elélhetett volna. De süketnéma volt, és tetejébe még púpos is... Ha tudni akarja, az arca szép volt, mint a festett kép. Mi több, halálában mosolygott. — De még meg se kérdeztem: dohányzik? Tessék, gyújtson rá, sajnos, csak ilyen van.

BELOVIC: Nem dohányzom. Ez azt jelenti, doktor úr, hogy tulajdonképpen talál mentséget Janigáné számára?

KOKSTAJN: Dehogyis, tisztelt uram. Még akkor se találnék, ha biztosítékom volna rá, hogy nem él vissza azzal, amit itt magának mondok. De... egy kissé irigylem őt. Hogy is mondjam, azért, amiért volt benne ennyi lelki nagyság. Érti, hogyan gondolom?

BELOVIC: Igen, hogy megesett a szíve a fia szenvedésén.

KOKSTAJN: Ugyan, dehogyis, nem értett meg semmit. Ha nem tévedek, az a gyerek eddig egyáltalán nem szenvedett. Sejtelme se volt róla, hogy a létezésnek más formája is van, mint az övé. De Janigáné a fiú egész jövendő életét elképzelte, és épp ez az. A kezelőorvosától hallottam, hogy egyszer arra kérte, hogyja a fiút meghalni. A kicsinek akkor pneunómiája volt, tüdőgyulladása ...

BELOVIC: És ő elutasította.

KOKSTAJN: Természetesen. Időt, fáradságot nem kímélve mindent megtett, hogy megmentse. Az orvosi etika értelmében, az érvényes törvények, a humanizmus elveinek és saját lelkiismeretének parancsára.

BELOVIC: Bocsásson meg, de ... mintha egy csepp iróniát éreznék ...

KOKSTAJN: Alaposan téved. Én komolyan beszélek. Elemi dolog ez, tisztelt uram. (Tölt.) Mi az, igazán nem iszik többet?

BELOVIC: Igazán nem, doktor úr.

KOKSTAJN: Mit lehessen tenni, egyedül kell innom. (Kiissza.)

BELOVIC: Kíván még valamit mondani, doktor úr... (Kis szünet.)

KOKSTAJN: Eltalálta, tisztelt uram. A legfontosabbat. De most aztán kapcsolja ki végre a masináját. Nos, megvan?

(Vége a felvételnek.)

(Az egyes stúdió akusztikája.)

HACKEL: Őszintén szólva . .. Azt hiszem, nyugodtan abbahagyhatjuk. Ebből aztán egyetlen betűt se lehet sugározni.

HUDEC: Miért nem?

HACKEL: Az isten szerelmére, legyen eszetek! Egyszerűen nem való adásba. El tudjátok ti képzelni, miket írnának a hallgatók? És az a sok intervenció, amivel elárasztanának?

HUDEC: Olyan nagy baj volna az...? Talán ösztönzést adnánk, hogy végre tisztázódjék egy alapvető probléma, amely------H

ACKEL: Majd ha nem én leszek itt a főszerkesztő, akkor tisztázgathattok, amíg bírjátok szusszal. Különben, hallgass ide, Belovič, a te riporteri módszered ugyancsak prolematikus. Kifejezetten célzatos kérdéseket teszel fel, és egy irányba terelsz mindent.

BELOVIC: Hogy érted ezt?

HACKEL: Ahogy mondom: pártját fogod ennek a Janigánénak, vagy hogy hívják. Ez persze nem engedhető meg.

BELOVIC: Csakhogy a riporter sincs fából. Neki is vannak gondolatai és érzései.

HACKEL: Nem bánom, hallgassunk meg még egy beszélgetést, bár nekem már minden világos.

BELOVIC: Jonáš, hallod? ... Jonáš! Ott a kilences szalag?

JONAS (a hangszórón át): Éppen félreraktam. Azt hiszem, most ez volna a megfelelő ... Indítom! — Július öt, tizenegy óra tíz perc.

Eleinte műszaki zavarok. Aztán egy dolgozószoba akusztikája. A negyedik beszélgetés.

Dr. FUSSEK: Nem. Semmi esetre sem. Janigánéra a legmagasabb büntetés kiszabását fogom kérni, ez logikus. Nem látok semmiféle enyhítő körülményt. Küzdeni fogok a szentimentalizmus, az érzelmek és a részvét demagógiája ellen.

BELOVIC: És ha az az asszony a fia iránt érzett nagy szeretetéből cselekedett...