Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Karel Kosík: A konkrét dialektikája
figyelő Karel Košík: A konkrét dialektikája Az ember fétisek világában él, s ebben a fetisizált gyakorlatiasságban gyakran nem is igyekszik tisztázni a fogalmakat s azok lényegét. Beéri felületesen alkotott képzeteivel, s a közvetlen jelenséget mint magát a lényeget fogadja el. Ott ragadja meg Karéi Koslk az ember problémáit, A konkrét dialektikája íDialektika konkrétního) című könyvében. Hogy a társadalom életét s a totalitást teljes egészében megértsük, hogy joggal mondhassuk: tudományosan átkutattuk, ahhoz meg kell ismerni a „nem-tudományos“ részeit is, melyeket csak a megismerés által ítélhetünk meg. Ezért Kosík a konvenciókat félretéve marxista-dialektikus módszerekkel kutatja a társadalmi életnek a tudomány szempontjából eddig elhanyagolt oldalait is. Amíg a klasszikus marxizmus az Egésszel, s annak megváltoztatásával foglalkozott, s csak a legszükségesebb .részletfogalmakat tisztázta, Kosík a marxi elmélet a kor problémáival összhangban gazdagítja, a legidőszerűbb részlet- kérdések megoldásával gyarapítja. Amikor az emberről van szó, fölfigyel arra, hogy az ember mint egyén elvész a fétisek világában, s elvész a tárgyak valóságos értéke, konkrét jellege is. Mindezt vissza kell szereznünk, rá kell jönni ennek az elidegenedésnek a nyitjára, fel kell tárnunk az okait, s megtalálnunk az utat vissza, a valóságos világhoz. Hogyan oldja meg Kosík ezt a feladatot, hogyan találja meg a helyes utat s megoldást? Micsoda az ember a világ és a társadalmi élet totalitása felől szemlélve, mi határozza meg lényegét, mivoltát? Tevékenysége során az ember a tárgyak és a dolgok jelenségi oldalával érintkezik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jelenség azonos volna a valósággal; a jelenség a valóságnak csak a külső, az ember számára közvetlenül adott oldala. A valóságot csak a lényeg feltárásával ismerhetjük meg. A lényeghez viszont a jelenség vezet el. így a lényeg és a jelenség egyazon dolgoknak — az objektív valóságnak két feltétlenül összefüggő oldala. A valósághoz tehát csak kerülővel, a jelenségen és a’ lényegen át jutunk el. Ha az ember ezt az utat le akarja rövidíteni, ha a dolgokat közvetlenül akarja vizsgálni: eltéved, mert ami magától értetődő, az még nem megértett. A megismerő szubjektum — türelmetlenségében — így jut el a misztifikációkhoz, s így jön létre a fétisek világa, Kosík-kifejezéssel: a pszeudokonkrétum. tűm. Hogy mit és hogyan fetisizál az ember, az attól is függ, hogy milyen fokon áll a társadalom. A tudomány feladata ebben a folyamatban nemcsak az, hogy következetesen betartsa a jelenségtől a lényeghez (látszattól a valósághoz, elképzeléstől a fogalomhoz, hamis tudattól az igaz tudathoz) vezető utat, hanem abban is, hogy lerombolja, leépítse a „pszeudokonkrétot“. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha közben az ember nem elvont szubjektumként, a megismerés megtestesítőjeként, hanem mint gyakorlati lény szerepel. S ezen a gyakorlaton nem a mindennapi tevékenységet, hanem a tárgyak (Ding an sich) elsajátítását (Ding für uns) értjük. Olyan folyamatot, amely során úgy nyerünk helyes képet a tárgyakról, hogy megfelelő távlatból szemléljük őket (pl. a jelent nehezebb tudományosan feldolgozni, mint a múltat). A gyakorlat folyamán intuitív ismereteket szerzünk egy-egy adott tárgyról, majd ezt — az intuíció racionális feldolgozásával — közelebbről is megismerjük. Mondhatnánk, hogy a megismerés az intuitív és a racionális felfogás egysége. Milyen feladata van még itt az elméletnek? Az-e, hogy amit az említett módon már megismertünk, újra elméleti úton boncolgassuk? Mindennek