Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Karel Kosík: A konkrét dialektikája

van elmélete, mint explicite reprodukált megértés, amely visszahat a tárgyra. Ilyen értelemben van szükség a gno- zeológiára (ismeretelméletre), amely rámutat, hogy a megismerés kettős folyamat, visszatükrözés és projekció egyszerre, s mindkét összetevő aktivitást kíván.

Bármit tanulmányozunk, mindig az egész részeként látjuk, amelyből nem ragadhatjuk ki, mert — ha nem vesz- szük is tudomásul — ez világítja meg a részt a maga egyedi mivoltában. Az Egészhez csak közvetve jutunk el, részein át, míg a megismerés az elvont- tól a konkrét felé halad. így a megismerés folyamán gondolatban reprodukáljuk a konkrét totalitást mint megismerésünk tárgyát, minden lehetséges dimenzióban és szinten. Ez a konkrét totalitás nem minden létező dolgok és tények mechanikus összessége; ez a valóság: szervezett (strukturált) dialektikus egész, amelyből tetszés szerint lehet kiragadni és megismerni tárgyakat. Azon, hogy a totalitás szervezett egész, azt értjük, hogy a benne levő tények, dolgok valamilyen kapcsolatban állnak egymással. A totalitás megismerése tehát nem az összes tény megismerését, hanem a köztük levő kapcsolat, viszony, törvényszerűség feltárását jelenti. A tárgy megismerése abban rejlik, hogy megtaláljuk helyét az Egészben.

Eddig egyező Kosík gondolatmenete a marxista gnozeológiával — s Miroslav Kusý nézetével is, aki szerint az objektív totalitás — az univerzum — egész, amelynek egyes részeit ragadja ki az emberi megismerés — mindig az adott társadalmi szinttől függően. Kusý szerint az univerzumnak csak a tartalma fejlődik, míg az univerzum maga változatlan. Ezzel szemben Kosík azt állítja, hogy a konkrét totalitás keletkezésé- vel(!) jön létre a tartalom, vagyis a keletkezés momentuma itt a létezésbe megy át. S mivel a totalitás a kapcsolatok és ellentétek nélkül üres volna, s a totalitáson kívül az adott ellentétek is csupán formálisak — a kettő csak együtt létezhet, mindkettő létezése függ a másikétól.

Így, szinte észrevétlenül vezetett el Kosík gondolatmenete a társadalom és az ember néhány problémájáig.

Ahogy a totalitás s a benne rejlő összefüggések, ellentétek meghatározzák egymást, úgy a társadalmi alap és felépítmény viszonya is mechanikus, üres volna, ha nem állna ott az ember, az a gyakorlati szubjektum, aki tevékenysége során megvalósítja önmagát s a társadalmat, amelyben él. Épp ezért, amikor a közgazdasági viszonyokat vizsgáljuk, ha teljes képet akarunk kapni róluk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyakorlat emberét, azt, hogy neki

— mint laikusnak — milyen formában nyilvánul meg a gazdasági valóság.

A laikus ember — mint említettük — manipulációk világában él. A naponta ismétlődő feladatok, problémák elsősorban két fogalomnak, a gond és a mindennapok fogalmának tisztázását kívánják meg.

Az ember mindig bizonyos viszonyok, összefüggések középpontjában áll (akkor is, ha maga látszólag teljesen pasz- szív marad) — s ezek a viszonyok az utilitáris (gyakorlati) világ formájában jelentkeznek. Ez a jelenség — az ember „beszorulása" a viszonyok közé — nyilvánul meg a gond formájában.

Végeredményben nem a gond az emberé, hanem „az ember életében a gondé“ (Herder). Ezért a gond nem a lélek állapota, nem pszichikai momentum, hanem az embernek — mint gyakorlati lénynek szubjektíve transzponált valósága. S ez az átvetített valóság nem rázható le egyetlen pihenés, szórakozás alatt: jelen van a gondtalanságban is, ahogy jelen vannak a gondot meghatározó társadalmi viszonyok, ha az ember nem vesz is róluk tudomást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember akarata ellenére — a viszonyok áldozata volna. Éppen azáltal, hogy a világot részben maga formálja, tulajdonképpen a viszonyokat is alakítja.

Miután Kosík megvizsgálja az embernek a természethez való viszonyát, és figyelmeztet, hogy a természet nemcsak műhely és nyersanyagforrás, hanem egyáltalán emberi mivoltunk, életünk és hovatartozásunk alapja, gondolatmenete újabb fordulatot vesz: rámutat, hogy a gonddal az ember lényegében mindig a jövőt formálja. Minden „manipuláció“ a jövőt van hivatva biztosítani. S mivel a gond természetes, szükségszerű körülmény, végeredményben mindig a jövőben élünk, vagyis jelenünket (melynek a gond része) feláldozzuk, beleszőjük a jövő projektumába. így az ember elhanyagolja, sőt, negálja saját pillanatnyi létét — elidegenedik tőle.