Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
„Tűnő napok nyomában él az ember, küzd, alkot, s néha észre se veszi, a földre dől, a földben a jövőt keresi, humuszt érlel, prizmákban krumplit rak el télre, infrafényt sugároz a kiscsibékre, kutat, keres lázas vággyal, összecsókolódzik százféle halállal, tűnő napok nyomában, a földön, a mélyben, a mindenségben — Európában. Valahol itt, e kontinensen él az ember .. A tárgyak bódult áradásában (a vers első része hasonlóan mozgalmas: ezüstnyilak, erőmüvek, fű karcsú dorongja (!), fenyők, csodás nők, generátorok, turbinák, kohók, salak, négyszögletes házak, antennák pörgetik benne szédületbe az olvasót) észrevétlenül, simán jutunk el a krumpli képzetétől Európa fogalmáig (a köznapitól a történelmiig), csak akkor hökkenünk fel bódulatunkból, mikor ennek az Ember-kozmosznak a közepébe ilyen személytelen, frázis-hős kerül: „Szülőanyám! Ez a világ az én világom, néki szültél, benne élek, a húsom, a vérem érzi rezgését, holnap talán torkomnak nyomja kését, de azt is állom!" íme, a költő tragédiája, aki „önmaga keresésére indul... magányosan" (amint Növekvő idegenségünk című versében írja), de mivel nem meri magát tárgyként vállalni, a dolgok sem engedik közel magukhoz. Első verseiben még csak az ilyen nagybetűs, semmitmondó fogalmakat tapogatja: Idő, Világ, Élet, Béke [Csillageső, Csodaforrás, Elet), hogy a kongásuktól megrémülve a valóság felé, a tárgyakat, dolgokat halmozó riport-versek felé forduljon. Ezeknek a sikerére (A mindenség alatt, Mindenen túl, Novemberi játék, Nem érkezik meg mindig, akit várnak stb.) még jól emlékszünk: hömpölygésükkel, konkrétságukkal s egyidejű érzelmi túlfűtöttségükkel bizonyos rétegek „modernség-“ és „szépség-igényét“ egyaránt kielégítették. Most újra olvasva őket meg kell azonban állapítanunk, hogy konkrétságuk többnyire a riporter konkrétsága, s érzelmi túlfűtöttségük nem az anyagból következő affektus, hanem az elmélyülésre képtelenség kompenzációja, szentimentalizmus. Az idézett Tűnő napok nyomában című vers például a „kontinens“ kifejezésnél kulminál: „valahol itt, e kontinensen." A horizontálisan tovább nem bővíthető sík alá vagy fölé kérdésbe vagy feleletbe fogott általánosítás, mélyítés kívánkozna. Egy kor valósága csak a kort tudomásul vevő egyén valóságával lehet teljes, s ez a teljesség: azonosság a különbözőségben, azaz annak a dialógusnak a feltétele, amely nélkül költészet elképzelhetetlen. Gál érzi ennek a „mélyítésnek“ a szükségét, s ezt a belső aktivitást helyettesíti „külső aktivitással“, azaz hatásos felkiáltójelekkel, pátosszal. Elemzőbb figyelmet érdemel a jelentősebb, de végső soron a költő ugyanazon gyengéiről árulkodó Novemberi játék, amelyet egy időben Irodalmi esteken annyiszor és olyan sikerrel szavaltak. A Forbáth Imre, Mihályi Ödön és Földes Sándor óta szabadversben oly szegény szlovákiai magyar költészet az ötvenes évek végétől (elsősorban Cselényinek, Monoszlóy- nak és Bábinak köszönhetően) újra a szabadabb ritmusokban kezd magára találni. Gál Sándornak legelső megjelent verse is szabadvers, az a Novemberi játék is. Az epikus nyugalommal sorjázó, túlnyomóan jambikus lejtésű sorokat szó- és gondolatismétlések, tehát a legősibb ritmus fogja össze. Ezek a szó- és gondolat-visszatérések azonban
