Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

ritkák, s a lassú szárnycsapású vers beletörődést, alaktalan ellágyulást sugall. Ezt az alaktalanságot a költő fogalmilag is aláhúzza:

„Anyám se tehet róla, hogy megszülettem, meg apám se.

Lényegében a szerelem gyereke vagyok.

November hidege ajkon csókolt, így ismertem meg a világot, de nem haragszom érte.

Születnek a gyerekek, s nem tehetnek róla.

Egy ölelésről senki sem tehet.“

Az idézett rész ritmusát a tagadó alakok vissza-visszatérése képezi. E ritmus által általánosított alapmagatartás: egyfajta sztoicizmus a vers következő részében a szánalom, az elérzékenyülés érzésével motiválódik:

„Köszönöm, anyám, a tejet, mely belőled buggyant, hogy nőjek, köszönöm a sorsom, köszönöm a fájdalmakat, azok is szépek, meg az örömöt; anyám! Az örömöt ezerszer köszönöm néked.

Nem is tudom, miért szeretlek ilyen kegyetlenül!

Látod, huszonöt éve élek, de a boldogságot mindig csak kergetem.

Ne bántson ez téged, nem azért mondom, hogy fájjon.“

A felfokozott érzelmek semmire sem kötelező fogadkozásokba, dekoratív manifesz- tációba torkollnak:

„Én mindennap kétszer meg tudnék halni a világért, csakhogy a világ még nem tudja ezt, de majd zengőn felmegyek egyszer a fényességek hegyére s meglátnak engem."

Ez után a rész után (öt sorral lejjebb) következik az a reális szituáció, amelyben az eddig légüres térben lebegő vers megvethetné a „lábát“:

„Csak a szombati vacsorámat főzöd immár tíz éve, mióta kinőttem a házból, az utcából, ahol a porban cipót sütöttem.

Szombaton vársz s én — kegyetlen — néha szombaton sem megyek hozzád."

Megvethetné a lábát, ha utána nem közhelyek s nem ilyen problematikus expresszi- vitású kérdés következne:

„mit kezdjek vércseppes, forró életemmel?!“

S a befejezést megelőző, az alapszituációt felerősíteni hivatott részben is ilyen olcsó képekben vall magáról a költő: „Harminchétben, mikor születtem, november csókolt szájon.“ „a háború üszkös-szén szája vicsorgott rám", „De a pincemélyről végre is zengő napfényre léptünk“ stb. Gál érzi, hogy a vers súlypontja nem az anyja iránt érzett hála és elérzékenyülés, hanem az a reális adottság, hogy az anyja „már tíz éve csak szombatonként főzi vacsoráját“, (azaz a modern társadalom a család tagjait is szétválasztja, s ezzel elidegeníti egymástól), ezért ismétli meg ezt a két sort a befejezésben, de ez már nem segíthet a versen: az általánosított, de meg nem teremtett anyakép nem „nézhet vissza“ a szintén csak sztoicizmusával és szentimentalizmusával „adott“ költőre.