Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
Amikor valóban megérkezett az inspekciós szobába, Alžbeta a helyiség közepén állt, s szörnyűmód ringatta a csípőjét, s félhangos, énekszerű hangokat hallatott. Havel doktor lesütötte a szemét, s az orvosnő, hogy mindkettőjüket megóvja az ijedségtől, megmagyarázta a dolgot: „Alžbeta táncol.“ „Kissé berúgott“, egészítette ki Havel. Alžbeta nem hagyott fel csípője ringatásával, s mellét az ülő Havel lehajtott feje mellett forgatta. „Hol tanulta ezt a gyönyörű táncot?“ kérdezte a főorvos. Flajšman saját szarkazmusától fellobbanva nagyot kacagot: „Hahahaha! Gyönyörű tánc! Hahahaha!“ „Bécsben láttam, a sztriptíz-bárban,“ felelte Alžbeta. „Ejnye, ejnye", csóválta a főorvos enyhe rosszallással a fejét, „mióta látogatják nővéreink a sztriptízt?" „Talán csak nincs megtiltva, főorvos úr“, s Alžbeta melle leírt egy kört a főorvos körül. Flajšmanban gyűlt az epe, mely egyre inkább kiömleni készült. A medikus tehát így szólt: „Magának brómra lenne szüksége, nem sztriptízre. Hogy ne féljünk: még megerőszakol bennünket!“ „Magának nem kell félnie. Csecsemőkre nem bukom“, vágott közbe Alžbeta, s Havel körül forgatta a mellét. „És tetszett magának az a sztriptíz?“ érdeklődött atyailag a főorvos. „Tetszett“, válaszolta Alžbeta, „volt ott egy svéd lány óriási mellekkel, de nekem szebb a mellem“ (ezeknél a szavaknál megsimogatta a mellét), „s volt ott még egy másik lány is, aki úgy tett, mintha szappanhabban fürödne, papírkádban, meg egy mulatt nő, aki a közönség szeme láttára onanizált, az volt a legjobb valamennyi közül...“ „Haha“ mondta Flajšman sátáni szarkazmusának csúcsáról, „onánia, az, pontosan az való magának!" Leányfar alakú fájdalom Alžbeta egyre csak táncolt, ám a közönség valószínűleg sokkal rosszabb volt, mint a bécsi sztriptíz közönsége: Havel lehajtotta a fejét, az orvosnő gúnyosan, Flajšman elutasítón, a főorvos atyai türelemmel nézte. Alžbeta fehér ápolóköpenybe burkolt feneke úgy forgott a szobában, mint egy gyönyörű, kerek Nap, de mint valami fehér lepellel takart, kihűlt, halott Nap, amely a jelenlevő orvosok közönyös és szórakozott tekintete által fájdalmas fölöslegességre Ítéltetett. Egy ideig úgy látszott, hogy Alžbeta valóban dobálni kezdi magáról öltözetének darabjait, s a főorvos fojtott hangon meg is szólalt: „Ugyan, Boženka! Csak nem akarja nekünk valóban előadni azt a Bécset!“ „Mitől fél, főnök! Legalább meglátja, milyen legyen egy meztelen nő!“ zengte Alžbeta, majd ismét Havelhoz fordult, mellével fenyegetve őt: „Mi baj, kis Havel? Ogy viselkedsz, mintha temetésen lennél! Emeld fel a fejed. Mi az, meghalt valakid? Nézz rám! Hiszen én élek! Én nem haldoklom! Még mindig élek! Élek!" s ezeknél a szavaknál a lány fara már nem is far volt, hanem maga a fájdalom, a remekül lekerekített, táncoló fájdalom. „Abbahagyhatná már, Boženka“, szólt Havel a parkett felé. „Hagyjam abba?" mondta Alžbeta. „Hiszen a te kedvedért táncolok. És most bemutatom a sztriptízt", s a lány kioldotta hátul a kötényét, és táncos mozdulattal az Íróasztalra hajította. A főorvos félénken ismét megszólalt: „Boženka, nagyon szép lénne, ha bemutatná a sztriptízt, de valahol másutt, hisz tudja, ez itt munkahely.“ A nagy sztriptíz „Tudom én, főnök, mit szabad és mit nem!“ válaszolta Alžbeta. Most már fehér gallérú világoskék kincstári ruhájában volt, s nem hagyta abba a forgást. Ezután tenyerét a derekára helyezte, majd törzse mentén emelte a feje fölé; utána jobbját végighúzta a magasba emelt balon, majd a balját a jobbon, s végre mindkét
