Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
kezével gyors mozdulatot tett Flajšman felé, aki megijedt egy kicsit, s összerándult. „Leejtetted, te csecsemő“, kiáltott rá Alžbeta. Kezét ismét a csípőjére tette, s a törzse mentén húzta végig, ezúttal lefelé; egészen lehajolt, s felemelte előbb az egyik, majd a másik lábát; ezután a főorvosra nézett, s erőteljes mozdulatot tett a jobb kezével. A főorvos vele egyidőben előrenyújtotta a kezét, nyitott tenyérrel, melyet azonnal összezárt. Utána ezt a kezét a térdére helyezte, a másik kezének ujjaival csókot küldött Alžbetának. Némi forgás és imbolygás után Alžbeta lábujjhegyre emelkedett, kezét könyökben behajlítva igyekezett ujjaival minél magasabbra nyúlni hátgerincén; ezután táncoló mozdulatokkal nyúlt előre, jobb tenyerével megsimogatta a bal vállát s bal tenyerével a jobbat, újabb gyors mozdulat a kezével Havel felé, aki ugyancsak észrevétlen s tétova mozdulatot tett a kezével. Most Alžbeta felegyenesedett, s büszke mozdulatokkal lépkedett a szobában. Megkerülte mind a négy nézőt, föléjük emelve mellének szimbolikus meztelenségét. Utoljára Havel előtt állt meg, ismét forgatni kezdte a csípőjét, mérsékelt mozdulatokkal mindkét kezét leeresztette, s (mint az imént) felemelte előbb az egyik, majd a másik lábát s végül győzedelmesen felemelkedett, jobb kezét a magasba emelve, hüvelyk- és mutatóujját összeszorítva. Végül egy gyors mozdulatot tett ezzel a kezével Havel felé. Fiktív meztelenségének teljes dicsőségében kiegyenesedve nem nézett már senkire, Havelra sem, félrehajtott fejjel és összehúzott szemmel csak saját forgó testét nézte. Egyszerre azonban megtört büszke tartása, s Havel doktor ölébe ült; ásítva mondta: „Fáradt vagyok“. Kezét Havel pohara után nyújtotta, és ivott belőle. „Doktor“, mondta Havelnek, „nincs valami serkentő porod? Csak nem fogok aludni!“ „A maga számára mindent, Boženka“ szólt Havel, felemelte a lányt az öléből, s a gyógyszeres szekrényhez lépett. Jő erős altatóport talált, kettőt adott Alžbetának. „Felfrissít-e?“ kérdezte a nővér. „Ne legyek Havel, ha nem“, mondta Havel. Alžbeta búcsúszavai Miután Alžbeta mindkét adag port megitta, ismét Havel ölébe akart ülni, de Havel elkapta a térdét, úgyhogy a lány leesett a földre. Havel rögtön meg is sajnálta, mivel tulajdonképpen nem volt szándékában ilyen csúful elgáncsolni, s ha mégis elkapta a lábát, az inkább önkéntelen mozdulat volt, mégpedig azért, mert tényleg nem volt semmi kedve hozzáérni Alžbeta farához. Igyekezett volna hát őt felemelni, de a lány bánatos daccal, teljes súlyával odatapadt a padlóhoz. S ekkor eléje lépett Flajšman, s így szólt: „Maga részeg, aludnia kellene már.“ Alžbeta leplezetlen megvetéssel nézett fel rá a földről, s (földön heverésének ma- zochisztikus pátoszát élvezve) így szólt: „Otromba alak, hülye“. S még egyszer: „Hülye“. Havel ismét megpróbálta felemelni, de a lány dühöngve kirántotta magát a kezéből, és sikoltozni kezdett. Senki sem értette, mit kiabál, sikoltozása úgy hatott az elcsendesült teremben, mint valami hegedűszóló. Ekkor az orvosnőnek új ötlete támadt, halkan fütyülni kezdett. Alžbeta hevesen felpattant, az ajtóhoz rohant, s amikor már a kilincset fogta, visszafordult, s így szólt: „Durva gazemberek. Ha tudnátok. Semmit se tudtok. Semmit se tudtok.“ A főorvos Flajšmant vádolja Alžbeta távozása után csend borult a szobára, amit elsőnek a főorvos tört meg: „Látja, Flajšmankám. Maga azt állítja, hogy sajnálja a nőket. De ha sajnálja őket, miért nem sajnálja meg Alžbetát?“ „Mi közöm hozzá?“ védekezett Flajšman. „Ne tegyen úgy, mintha semmit se tudna. Az előbb megmondtuk már. Magába van háborodva.“ „Tehetek én arról?“ kérdezte Flajšman. „Nem tehet“, mondta a főorvos, „de arról tehet, hogy durva hozzá, hogy kínozza
