Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - lvan Diviš: Az ifjú költő erkölcstana

magyar területen az utóbbi években kiadott 20.000 könyv bármelyikét beszerezte, természetesen a cseh könyveket is.

Az első köztársaság alatt Neubertnél egyszerűen mindent megkapott az ember. Ma kissé más a helyzet. A könyvesbolt pultja mögött egy ál-Bardot végez csípőgyakorlatokat, s szájpadlásán rágógumit forgat. Ha a vevővel értekezik, akkor sem szedi ki a rágógumit szájából. Ilyen kicsiségekkel nem terheli magát. A fogsor szépsége előbbre való, mint Dante. Ez a leányzó nem tudja, mi jelent meg a héten. Ha tudja, bizonytalanul tudja. Fölszedi a gubát, s kész. Tájékoztatást kizárólag egyszótagos rejtjelekben adnak, unott képpel, s egyértelműen: Ess ki már, te bunkó! Ezzel szemben a könyvesboltok vezetői, prémiumokkal és bírságokkal ösztökélt családapák, azzal a paradox gonddal küszködnek, hogy a könyvújdonságot lehetőleg már a kiadás hetében eladják. Ha nem sikerül, a hajcsárok képe májfoltos lesz; a könyvet elfekvő áruvá minősítik, s jön a rettegés: bírságolni fognak. Dada, újra meg újra dada.

Ez a cinikusan tárgyilagos, csupán fiskusi szempontok szerint alakított viszony a könyvhöz, mely a szellemi javak egyikét bármikor bármivel behelyettesíthető áruvá degradálta azzal a nehézkes kínos-keserves dologgal együtt, amit propagandának neveznek, s amely eredetileg mozgékony és átütő hatású munka volt, pusztító erőként működik. Az a kalandos élvezet, amely az embert a boltba lépéskor elfogta, mintha zárva termő növényre vadászna, unalmas, traumatikus élménnyé, hervatag, nyitvatermő növények vadászatává változott. Könnyű kiszámítani, hogyan szolgálja mindez az említett fiatalember ügyét.

20 ■

Az ifjú költő főleg azért nem hibás, mert a soha véget nem érő háborúk és tömeges traumák világába született. Hangja egyszerűen elvész: nem is az axiológiai válság, de egyenesen az axiológiai miazmák világába született. Nem a valóságba, hanem de facto a kísértetek világába. Nem hibás azért, hogy a világnak épp ebben a zugában, serdülőkorának legérzékenyebb éveiben olyan ismeretekkel fegyverezték fel, melyeknek alapjául a maximálisan problematikus, s végül teljesen csődbe jutott voluntarizmus elfogult iránypontjai szolgáltak, hogy a tények egész tömegeit elhallgatták előtte, vagyis hogy egész történelem- és értékszemléletét mint értelemmel bíró folytonosságot deformálták (mint ha egy henger gördül át a harci kürtön), s végül azért, mert az adott körülmények között minimális az önrealizálási lehetősége — egzisztenciális, kiadói és könyvterjesztői tekintetben egyaránt. S megfordítva, hibás az ifjú költő azért, mert idegen tőle minden türelem mint az alázat alapja, mert minél előbb a pulthoz, haszonhoz akar jutni, mert hamisan úgy képzeli, hogy verseivel gyors babérokat arathat, hogy gyanúsan rövid idő alatt azonosult az állapottal, amelyben az alapjában közvetíthetetlent közvetítik cinikusan a publicitás, az ügynökségek s a management hazug inštanciám keresztül, mert nem azért jön, hogy a munkáját, hanem hogy a névjegyét adja le, mert vár valamit az ügytől, holott tőle semmit sem lehet várni, csak kellemetlenséget állandó vigyázz!-t —, mert az ilyen világ túl hamar arra ösztökéli, hogy saját fogyatékosságait normának tekintse, hogy vagy egyáltalán nem látott a dolgok mélyére, avagy fordítva, túl gyorsan kinyílt a szeme. Olyan fiatalemberrel szemben, aki ipart választ, nem támaszthatjuk a fölös áldozat elviselhetetlen követelményét. A költő azonban nem az az ember, aki ipart választ, ezért a költészet éppen ezt a fölös áldozatot föltétlenül megköveteli. A költészet inkább ítélet, mintsem osztályrész. Az ifjú költő legyen az értelmetlenség hazárdjátékosa, aki a maga szigorú szerzetében maximális értelemmel bír. ű — legalábbis bizonyos mértékig — nem eszes lény; ugyanis bármilyen éles az esze, be kell érnie kevés ésszel. Csak úgy kiáltson, ha nincs reménye a visszhangra, csak úgy emeljen ívet a térbe, ha befalazták, először csak ADJON, s NE AKARJON KAPNI semmit — ezek azok a feltételek, amelyeket nem is lehet talán feltételként megszabni, holott ezek az egyedüli feltételek, amelyeket végtére is nem mi szabtunk meg (hiszen ez nevetséges volna), hanem maga a költészet! Mi állhat azonban — for Heaven’s sake — ilyen egymásnak ellentmondó, ilyen önmagukba és egymásba omlott kétségbeesések végén? A semmi! — s ez az a legteljesebb MINDEN, amit ez a kínosan bonyolult élet nyújthat.

Péter László fordítása