Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
Ölbe tett kezű szép ifjú férfi Az osztály, ahol ez a rögtönzött szlmpozlon lezajlott, egy szép pavilon földszintjén helyezkedett el, maga a pavilon (más pavilonok közelében) egy nagy kórházkertben épült. E kertbe lépett most be Flajšman. Egy platánfa magas törzséhez támaszkodott, cigarettára gyújtott, s az égboltot nézte: nyár volt, a légben illatok áramlottak, s kerek hold csüngött a fekete égbolton. A következő események lefolyását igyekezett elképzelni: az orvosnő, aki az imént észrevétlenül jelezte, hogy jöjjön ki, vár egy kicsit, míg kopasz barátját a beszélgetés jobban leköti, s akkor valószínűleg feltűnés nélkül közli: intim szükséglete arra kényszeríti, hogy egy pillanatra megváljon a társaságtól. S mi lesz tovább? Tovább már szándékosan nem akart semmit elképzelni. Feszülő melle kalandot jósolt, s ezzel beérte. Hitt a szerencséjében, hitt szerelemcsillagában, s hitt az orvosnőben. Önbizalma által (kissé mindig ámuló önbizalma által) elringat- tatva átengedte magát a kellemes passzivitásnak. Önmagát ugyanis mindig kihívó, szeretett meghódított férfinak látta, s örömmel töltötte el, hogy éppen ez az alapállás provokálja izgatón a nőket és a sorsot. Ez alkalomból talán érdemes megemlíteni, hogy Flajšman különben is gyakran, szinte állandóan (önmagán csüggve) látta saját magát, ami szinte szakadatlanul megkettőzte énjét, s egészen szórakoztatóvá tette magányát. Például most is, nemcsak hogy a platánfához támaszkodott és cigarettázott, hanem egyben önmagát figyelte, amint ott áll (szép és férfias jelenség) a platánfához dőlve, s előkelően cigarettázik. Jó ideig örült e látványnak, míg végül meghallotta a könnyű lépteket, amint közelednek a pavilonból, egyenesen feléje. Készakarva nem fordult meg. Szívott még egyet a cigarettából, kifújta a füstöt, s az égboltot nézte. Amikor a lépések teljesen a közelébe értek, lágy, behízelgő hangon megszólalt: „Tudtam, hogy kijön .. Vizelés „Nem volt olyan nehéz kitalálni“, válaszolta a főorvos, „ugyanis mindig előnyben részesítem a természetben való vizelési a civilizációs berendezésekkel szemben, amelyek ízléstelenek. Itt ez az arany vízsugár rövid időre csodálatosan összekapcsol engem az anyaggal, a fűvel, a földdel. Mert ugyebár, Flajšmankám, porból lettem, s most ha csak részben és ideiglenesen is, porrá leszek. A természetben történő vizelés vallásos szertartás, amellyel megígérjük a földnek, hogy egyszer majd teljesen visszatérünk belé.“ S mivel Flajšman hallgatott, a főorvos megkérdezte: „És maga? A holdat nézi?“ S mert Flajšman továbbra is konokul hallgatott, a főorvos így szólt: „Flajšmankám, maga nagy holdkóros. S én épp ezért szeretem magát.“ Flajšman a főorvos szavait gúnynak vette, s kimért igyekezvén lenni, a foga közt mormogta: „Hagyja békén a holdat! Én is vizelni jöttem.“ „Flajšmankám“ mondta a főorvos ellágyult hangon, „úgy veszem ezt magától, mint öregedő főnöke iránt való rendkívüli jóindulatának megnyilatkozását.“ Álltak ezután egymás mellett a platánfa alatt, s végezték a műveletet, amelyet a főorvos nem szűnő pátosszal s új és új hasonlatokkal istentiszteletnek nevezett. II Szép, ifjú, szarkasztikus férfi Együtt tértek vissza a hosszú folyosón, s a főorvos testvériesen átölelte a medikus vállát. A medikus nem kételkedett abban, hogy a féltékeny kopasz leleplezte az orvosnő ügyesen elrejtett jeladását, s most barátságos ömlengésével gúnyolódik rajta. Persze, főnöke karját nem lökhette le a válláról, viszont annál több harag gyűlt fel a belsejében. S csupán az vigasztalta, hogy nemcsak tele van dühvei, hanem rögtön látta is magát ebben a haragos állapotban, s elégedett volt az Ifjú férfival, aki visszaérkezik az inspekciós szobába, s mindenkit meghökkentve, hirtelen teljesen más: élesen szarkasztikus, támadón ötletes, szinte démonikus jelenség.
