Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - lvan Diviš: Az ifjú költő erkölcstana
sok mellék-témát kövessük, s ne végezzünk a főtémától messze rugaszkodó rögtönzést. Egy százalék reményünk van a világ fennmaradására, meg arra is, hogy száz fiatalember közül egy — miközben belép az oly csalogató kozmoszba — újból végigragozza a MEGÁLLÍT igét, s megérzi annak misztikus illatát. S arra, hogy magunk a fősodrásban maradunk, s nem kallódunk el a delta ágaiban. A látszólag magától értetődő homályos, zavaros lett. Végtére is úgy szokás kérdezni, hogy KI a költő, de hogy MI a költészet. A költő az, aki szubjektíve elég erősnek érzi magát arra, hogy bérbe adjon egy kamrát annak a potenciálisan mindenütt jelenlevő személyfölötti elvnek, amely akarva-akaratlan mindig múlékony, mégis páratlan búvóhelyet választ magának. Ez csupán felületi bőrképlet volna? Mindig újra megismétlődő csoda? Mindig annak az alapvető gesztusnak átruházhatatlanul kifürkészhetetlen ösz- szessége, amelyet közelebbről meghatározni nincs bátorságunk — vagy ellenkezőleg, kifürkészhető, mennyiségileg és minőségileg meghatározható egység, amelyet — képzeljük el legalább egy pillanatra — gigantikus készülékek birtokában s a Mastodont képességvizsgáló türelmével felfegyverkezve a készülék ernyőjén mint konkrét tárgyat vagy személyt meghatározhatunk? Tegyük fel, hogy igen. S a költészet? Itt minden készülék csődöt mond, s mi mindig csak rész-tapasztalatokra vagy az „intuícióra“ hivatkozhatunk, arra a — mondjuk — intelligencia-kristályra, amely viszont egy másik rendszer érintésére bármikor szertehullhat. Hasonló kérdés az ifjú költő erkölcse is. Jól választottuk-e meg a megjelölést? Nem kellett volna-e más néven neveznünk a dolgot? Mióta beszélünk erkölcsről a költészetben? Az a primitív megkülönböztetés, amelyet most tettem, talán elegendő: nem a költészet, (amely ugyan az emberen mint segédeszközön át nyilatkozik meg, de tőle bebizonyíthatóan független princípium, s amely mindig megteszi, amire éppen kedve támad), hanem éppen annak hordozója, a függő alany — nem élhet meg erkölcs nélkül. S be kell bizonyítania, hogy megvannak benne a feltételek, s nem is annyira a belső, mint benső értékek a majdani fejlődő személyiség nélkülözhetetlen klímájához. Erről húsz éven át egy szót sem hallottunk. Ha mégis, úgy merő locsogás, kuloár- demagógia volt az egész. Ezért a homályból újra elő kell hívnunk a teljes értelmű hiteles emberi személyiséget. Nem a széllel ingadozó tehetséges nádszálakat. Nem a bohémet, hanem a szerzetesi regula szerint élő embert, s nem annak ellenére, hanem pontosan azért, mert a kolostorok celláit egyedülálló térkihasználás! érzékkel üzem- anyagraktárakká alakították, s nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert ez a személyiség számtalan fogyatékossággal terhes, s mert nemcsak domború, mint a relief — bárcsak így volna —, de horpadások Is vannak rajta, éspedig ugyanúgy, mint mindenki máson, de mégsem úgy, mint bárki máson... Másodszor: mivel nem szabhatjuk meg neki, hogy adott esetben hogyan viselje magát, illetve cselekedjen, ezért helyzetére inkább negatív szempontból mutatok rá. Ami pozitív, azt ki-ki maga is belegondolhatja. Harmadszor, s ez igazságos eljárás, igyekszünk kimutatni, milyen mértékben bűnös az illető — itt végtére is a bűnösség problémájáról van szó! —, és miben bűnös. S hogy bűnös-e egyáltalán, lehet-e bűnös egyáltalán, vagyis meghúzzuk a demarkációs vonalat az őt kitermelő társadalom és másra átruházhatatlan bűne, egzisztenciális értékeinek fogyatkozása között. Nem kívánjuk bebeszélni magunknak, hogy ezeket a masszív feladatokat summa cum laude megoldjuk. Különben sem tanulmány ez, csupán néhány megjegyzés jegyzetfüzetemből. 5 ■ Három próba a) Fiam (11 éves) 1968. február 2-án reggeli közben az álmát meséli: közvetlenül az ablakunk alatt cukornád, zöld búza, kukorica és kakaófa nőtt. Nagy halastavak csillogtak közöttük. Egy anyóka szűk ösvényeken vezetett, egyszer csak egy hatalmas játékbolt elé érkeztünk, és abban a játékboltban egy nagy, szikrázó tankot választottam ki magamnak.
