Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - lvan Diviš: Az ifjú költő erkölcstana
b) Egy lány (25 éves): a világ minden harangja ébreszt. Hangszóró Jelenti: A VILÁG ÖSSZES ÁLLAMA HÁBORÚBAN ÁLL A VILÁG ÖSSZES ÁLLAMÁVAL. Én valahol a felhők közt heverek, így védve vagyok a hidrogénbomba hatásától. Odalent a földön valami zűrzavar támad. A zűrzavarban szétbomlott hajú, középkori viseletbe öltözött lányra leszek figyelmes. Katona lép hozzá, s egy telefonfülkéhez vonszolja. Belöki az ajtaján. A fülke falába hatalmas dugóhúzót szereltek, kintről kezelhető egy fogantyúval. A katona tekerni kezdi a fogantyút, derékban átfúrja a lányt, mint egy dugót. A megkínzott teremtés mereven kettétörik, hosszú haja a mélybe omlik. c) Másik lány (25 éves): hatalmas szállodában a zuhanyhoz imádkoztam, hogy folyjon már. Csupa szappanhab volt a testem. Felülről mindig csak néhány csepp hullott rám, és kész. Egyszerre csak tizenegy kínai nő fogott körül, és ezt skandálták: Esta prohi- bido ducharse! Egyre szorosabb lett a gyűrű körülöttem, és tovább mondták: Esta pohibido leer! Esta prohibido escribir! Esta prohibido comer! 6 m Micsoda világ, ahol a földkerekség legbékeszeretőbb lényeinek a harangszó nem örömhírt jelez, hanem a teljes pusztulás hírét hozza. Ahol a gyermek a kínálkozó játékok tömkelegéből éppen egy szikrázó tankot választ ki. Mosolyognak? Micsoda világ, ahol egy lány zuhanyozni akar, de fegyelmezett pingvinektől körülállva kioktatást nyer, mégpedig ütemesen, hogy esta prohibido? S mégis ebben a képtelen világban a borbély tovább szőrtelenít, s tovább nyírja a férfiak barkóját, mert munkájának haszna és értelme van. Ebben a világban a hentes tovább porciózza a húst, mert munkájának haszna és értelme van. Ök ketten de facto nem vesznek tudomást az így elrontott világról. Nem igénylik mint kifürkészhetetlen, minden elnevezésnek ellenszegülő fenomént. De ebben a világban, se szó, se beszéd, tovább rendel az, aki a világot totálisan tudomásul veszi, aki azt egész az önpusztításig igényli, aki újra meg újra a lehető legtalálóbban nevén nevezi, de hasztalanul, mert semmi értelme, és senki se vesz róla tudomást, persze más értelemben nem, mint a borbély meg a hentes. Amint kinyílt Claude Eatherly bombavetője, abban a pillanatban a költészet mint megtartó és teremtő elv meghalt. A dehumanizált, ésszerűen kalkuláló tudomány terméke a városra hullt, s mivel visszájára fordították — irracionálisan egy szempillantás alatt százezer embert elhamvasztott. Azóta nincs az az Odisszea, nincs az a Kalevala, nincs az az Isteni színjáték, nincs az a mammut-vers, egyszerűen nincs az a költészet, amely — ha káromlásnál több akar lenni — merné vállalni, hogy feltámasztja, vagy életben maradva megóvja őket. Mit kellene vállalnia, kérdezem, hogy megtehesse és meg merje tenni? Huszonkét esztendő alatt az a bomba, mely mindenek ellenére azt a cinikusan ostoba, de mégis félelmetesen sokat sejtető megjelölést viseli oldalán, hogy KISFIÚ, ma valójában inkubátorba való koraszülött a fejünk fölött hintázó degeszre zabáit tahókhoz képest s ha elveinkhez hűek maradunk, úgy csupán szűkölő varázsigéink pókhálóján csüngenek, s ezek a varázsigék nemcsak a hangjukat, hanem a mandátumukat is elveszítették. A költő azonban, őrült naivitással, bár kidobták az ajtón, visszatér az ablakon. Kérdés, hogy ő-e még az mindig? Az ember, nyilván, valóban nem tehet róla, hogy zseniális. De igazán zseni-e? Ez különbség! Zseni-e, aki a katasztrófa görcsében vonagló világot, amelyben minden információ azon mód félinformációvá ferdül, bátorkodik világként újrarendezni? Zseni-e, aki majd ismét bebizonyítja, hogy az ember parolára nyújtott kezét nem fogják levágni, hanem megszorítják. 7 ■ Hét esztendőn át szolgáltam önöket... egy cseh és egy külföldi verssorozat szerkesztője- és kiadójaként. Ezek egyike, Halas és Bednár hagyományai nyomán, első kötetek kiadására szolgált. Eközben, amint az természetes, bár inkább természetellenes, fiata
