Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
A platonikus szerelem dicsérete „S vajon megszerezte már Klára kisasszonynak azt az albérletet, amit ígérgetett neki?“ Támadt Flajšmanra Havel, eszébe juttatva sikertelen kísérleteit egy (valameny- nyiük által Ismert) medikuslány meghódítására. „Nem szereztem még meg, de megszerzem.“ „Véletlenül Flajšman gentleman módra viselkedik a nőkkel szemben. Flajšman kolléga nem vezeti orruknál fogva a nőket“, vette pártfogásába a doktornő a medikust. „Nem szeretem a durvaságot a nőkkel szemben, mert sajnálom őket“ ismételte újra a medikus. „No és látja, Klára mégsem adott magának“, mondta Alžbeta Flajšmannak, s nagyon illetlenül elnevette magát, úgy, hogy a főorvos ismét kénytelen volt közbeszólni. „Adott, nem adott, ez egyáltalán nem olyan fontos, mint gondolja, Boženka. Mint közismert, Abelardot kasztrálták, ennek ellenére Ő és Helois hűségesen szerették egymást, szerelmük halhatatlan. George Sand asszony hét évig szűzi érintetlenségben élt Frédéric Chopinnal, s hol vagyunk mi az ő szerelmüktől! Végül ezzel a fennkölt társasággal nem akarom kapcsolatba hozni a kis ringyó esetét, aki azzal részesített a legnagyobb megtiszteltetésben, hogy visszautasított. Kedves Boženka, írja a füle mögé, hogy a szerelem sokkal lazábban függ össze azzal, amiret maga szüntelenül gondol, mint az emberek képzelik. Ne vonja kétségbe, hogy Klára szereti Flajšmant! Kedves hozzá, mégis megtartóztatja magát. Magának ez logikátlanul hangzik, de a szerelem éppen az, ami nem logikus*“ „Mi ebben a logikátlan?“ nevetett ismét illetlenül Alžbeta: „Klárának lakás kell. Ezért kedves Flajšmanhoz. De ahhoz nincs kedve, hogy lefeküdjön vele, mert alighanem van valakije, akivel együtt hál. Az viszont nem tud neki lakást szerezni.“ E pillanatban Flajšman felemelte a fejét, s így szólt: „Maga az idegeimre megy. Olyan, mint egy pubertás korú kamaszlány. És ha szégyelli magát egy nő? Erre nem gondol? Ha valami betegsége van, amit el akar titkolni előttem? Egy műtét utáni sebhely, ami feszélyezi? A nők szörnyen tudnak szégyenkezni. Csakhogy erről maga, Alžbeta, aligha tud valamit.“ „Vagy, mondjuk“, sietett Flajšman segítségére a főorvos, „Klára szemtől szemben Flajšmannal szinte megkövül a szerelmi szorongástól, úgyhogy egyáltalán nem tud vele szeretkezni. Alžbeta, maga el se tudja képzelni, hogy valakit oly rettenetesen szeretne, hogy épp ezért nem tudna vele lefeküdni?“ Alžbeta kijelentette, hogy nem. A jel E ponton egy kis időre abbahagyhatjuk a (meglehetősen meddő) társalgás követését, s említést tehetünk arról, hogy Flajšman egész Idő alatt az orvosnő szemébe igyekezett nézni, mivel veszettül tetszett neki attól a pillanattól kezdve, ahogy (kb. egy hónapja) először meglátta. Harminc évének fensége elkápráztatta. Eddig csak futólag ismerte, s ma először nyílt alkalma rá, hogy hosszabb időt töltsön vele egy szobában. Ogy tűnt neki, hogy időnként az asszony is viszonozza pillantását, s ez izgalomba hozta. Egyik ilyen kölcsönös tekintetváltás után az orvosnő váratlanul felállt, az ablakhoz lépett, s így szólt: „Gyönyörű az idő odakinn. Holdtölte ..." s ezután ismét Flajšmanra pillantott. Flajšman nem volt érzéketlen hasonló helyzetek felismerésére, s azonnal megértette, hogy jelről, neki szóló jelről van szó. S e pillanatban érezte, hogy valami boldogan feszíti a mellét. A melle ugyanis egy Stradivari műhelyéhez méltó hangszer volt. Előfordult, hogy időnként éppen az imént említett feszülést érezte, s minden ilyen alkalommal biztos volt abban, hogy ez az érzés a jóslatok erejével bír, s egy nagy és szokatlan, minden álmát meghaladó valaminek az érkeztét jelzi. E feszüléstől ez alkalommal egyrészt elkábult, másrészt (értelmének abban a csücskében, amelyet a kábulat nem ért el) meghökkent: hogyan lehetséges, hogy vágyának akkora az ereje, hogy szavára a valóság alázatosan a lábához somfordál? Továbbra is a saját erején ámulva arra figyelt, mikor válik a társalgás izgalmasabbá, s a vitázók megfeledkeznek róla. Mihelyt ez megtörtént, eltűnt a szobából.
