Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
„Tudja, mit, doktornő, ha már erről beszél, másként áll a dolog“, tűnődött Havel. „Inkább csak a szellemesség kedvéért mondtam, hogy zavar Alžbeta kihívó magatartása. Az igazat megvallva, életemben sokkal kacérabb nőkkel is kikezdtem, mint Alžbeta, s a kacérságuk egészen jól jött, mivel kellemesen meggyorsította a dolgok folyását.“ „Az ördögbe, akkor hát miért utasítja vissza Alžbetát?“ kiáltott fel a főorvos. „Kérdése, főnököm, mivel, úgy látom, nehéz rá válaszolni, nem olyan ostoba, mint eleinte gondoltam. Ha őszintének kell lennem, nem tudom, miért utasítom őt vissza. Sokkal rondább, öregebb és kacérabb nőkkel is kikezdtem már. Ebből az következik, hogy szükségszerűen vele is ki kellene kezdenem. Valamennyi statisztikus számítása szerint. Valamennyi kibernetikus számítógép így döntene. S látják, talán éppen ezért nem kell. Talán a szükségszerűségnek szeretnék ellenállni. Gáncsot vetni az oksági elvnek. Talán az élet folyásának kiszámíthatóságát akarom lerombolni a véletlen szeszélyeivel.“ „De miért választotta erre a célra Alžbetát?“ kiabált a főorvos... „Épp azért, mert nincs rá semmi okom. Ha valami fellelhető okom lenne rá, viselkedésemet előre ki lehetne számítani. Épp ebben az oktalanságban találhatjuk meg a szabadságnak azt a parányi csücskét, amelyet még módunkban áll megszerezni, s amelynek eléréséért konok harcot kell vívnunk, hogy vastörvényekkel szabályozott világunkban maradjon némi emberi rendellenesség. Kolléga urak, éljen a szabadság“, m ondta Havel bánatosan, s koccintásra emelte poharát. Meddig terjed az emberi felelősség Ebben a pillanatban a helyiségben megjelent az új borosflaskő, amely a jelenlevő orvosok teljes figyelmét magára vonta. Az ajtóban álló nyúlánk legény Frajšman medikus volt, aki ezen az osztályon végezte gyakorlatát. Az üveget (lassan) az asztalra állította, (sokáig) kereste a dugóhúzót, (könnyed mozdulattal) a dugóra helyezte és (hosszadalmasan) belefúrt, majd (tűnődve) kihúzta. A zárójelekből kitűnik Flajšman lassúsága, ami nem ügyetlenségre, sokkal inkább hiú önszeretetre vezethető vissza, önszeretetre, mellyel az ifjú medikus önmagába tekintett, keresztülnézvén a külvilág jelentéktelen dolgain. „Butaság volt az egész, amit mi itt összefecsegtünk. Nem én utasítom vissza Alžbetát, hanem Alžbeta utasít vissza engem. Sajnos. Hiszen Flajšmanba van hülyülve“, mondta Havel doktor. „Belém?“ emelte fel a fejét Flajšman, majd a dugóhúzót hosszú léptekkel a helyére vitte, ismét visszatért az asztalhoz, s bort töltött a poharakba. „Maga is jópofa“, csatlakozott Havelhez a főorvos. „Mindenki tud róla, csak éppen maga nem. Amióta megjelent az osztályunkon, nem lehet Alžbetával kibírni. Ennek már két hónapja.“ Flajšman (sokáig) nézte a főorvost, majd így szólt: „Igazán nem tudhatom.“ S még hozzátette: „És egyáltalán nem is érdekel.“ „No és azok a fennkölt kinyilatkoztatások? A fennkölt közhelyek a nők iránti tiszteletéről?“ támadta meg Havel Flajšmant. „Kínokat okoz Alžbetának, s magát ez nem érdekli?" „Sajnálom a nőket, és nem tudnék nekik soha szándékosan ártani“, mondta Flajšman. „De amit akaratlan okozok, az engem nem érdekel, mivel kívül esik az akaratomon, épp ezért felelősséggel se tartozom érte.“ Ekkor lépett a szobába Alžbeta. Nyilván úgy döntött, hogy a jelenlevőknek megbocsátja a sértést, amelyről nem tehetnek, és úgy fog viselkedni, mintha mi sem történt volna: ezért rendkívül természetellenesen viselkedett. A főorvos széket hozott neki az asztalhoz, s töltött a poharába: „Igyék, Boženka, felejtse el a keserűségeket.“ „Vili“, küldte neki Alžbeta a mosolyát, s felhajtotta a poharat. A főorvos ismét Flajšmanhoz fordult: „Ha az ember csak azokért a tetteiért felelne, amelyeket tudatosan követ el, akkor a butákat előre fel kellene menteni minden vád alól. Csakhogy, kedves Flajšmanom, az ember tudni köteles. Az ember felelős a saját tudatlanságáért. A tudatlanság bűn. Ezért semmi se menti fel magát a bűn alól, s én kijelentem, hogy maga lator a nőkkel szemben, akkor is, ha tagadja."
