Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés

nehezen talpra állt, és oly sebesen igyekezett eltűnni, hogy izgalmában néhányszor még felbukott.

Négy óra volt, az ég borús. A Borókás szélén húzódó vízmosásokhoz ért. A húszhuszonöt méter mély, hosszú árkok úgy választották el a Borókást a tölgyerdőtől, mint valamikor a várakat a vizesárkok az ostromló ellenséges hadaktól. Dombokról folytak alá ezek a vízmosások, és gyerekkorában félelmetes szakadékoknak tűntek előtte. Oldalaikat járhatatlannak tetsző magas fű és cserje nőtte be, a szavannák és a sztyeppek bozótjait juttatták az ember eszébe, s ha lejutott az aljukba, látta, hogy itt fehér homokkövek hevernek, amelyeket valahol fenn, a dombok testéből szakított ki a tavaszi olvadások és bő nyári záporok rohanó vize. Homokkő volt az árok alja is, ugyanaz a formálható, sárgásszürke kő, melyből a házakat és a hajiokokat építették. Óvatosan ereszkedett le a vízmosásba, fél kézzel a bokrokba kapaszkodott, a másikkal az arcát védte az ágaktól és az éles fűtől. Száraz volt a fű, mint a lekaszált széna, bár talpon állt, csak kissé megdőlt, s a vad csapásokat taposott benne. Öznyomokat látott, sokáig kutatott rókanyom után, s a végén ezt is talált, az eső utáni nyomok rajza beleszáradt a homokkő löszbe. S a nagy fehér homokkövek úgy hevertek ott, mint egy távoli elhagyott vidék kopár kövei. Ha nem gondol arra, hogy a Borókásban van, bárhol lehetne most, idegen vidékeken, egzotikus tájakon. Talált egy rókalyukat, lapos kő feküdt előtte, mintha a róka kikövezte volna a lakása bejáratát, hogy tiszta lábbal lépjenek be a gyerekek, ne hordják be a sarat. Melegetek lehet, ha egy kiadós zápor után zúdul le a víz a vízmosáson, kiönt benneteket, mint a cigány az ürgét... A másik oldalra még nehezebb volt felkapaszkodnia, mert a meredek árokoldal feljebb megrepedezett, s a hantok zörögve hulltak a lába alól, és bizonytalanná tették lépteit. Mindkét kezével kapaszkodott, és a lábának óvatosan biztos támaszt keresett. Zihált az erőlködéstől. Eszébe jutott, hogy vaddisznóval is találkozhat, önkéntelenül megérintette a forgópisztolyt, és a szíve megdobbant. Egy pillanatra megállt, visszafojtotta lélegzetét, és fülelt. A csendben meghallotta a láthatatlan fenyvesek halk neszét, mely annyira finom, hogy alig töri meg a csendet, és a dobogó szív könnyen túlzakatolja. S ahogy a vízmosás túlsó oldalára ért, és áttörte magát a cserjén, meg az elszáradt füvön, előtte álltak a sudár fenyők.

Félhomály volt a Borókásban. Sejtelmes erdőrész ez, mert senki sem tudta, hogyan él meg itt a fenyő, amikor a tűlevelű erdősávok messze, sokkal északabbra kezdődnek. S a neve is találgatásokra adott okot. Miért hívják Borókásnak, mikor a fák nagy része lucfenyő, a borókafenyő sokkal kevesebb? Gyertyákként álltak egymás mellett a toronymagas szálfák; régen nem vágták a fenyvest. Amióta elmélyültek a vízmosások és a fenyőerdőt fiatal vágások sűrűje vette körül, nehéz elszállítani innen a kivágott fatörzseket. A félhomályban alig hallotta lépteit, mert a fenyők alatt ugyan kevés a haraszt, és csupasz a föld, de puhább, mint a mezőn. A fenyő nem tűr maga alatt aljnövényzetet, s az állandó árnyékban a talaj porhanyó és süppedő marad. Semerre nem vezetett út, vadcsapást sem látott, ösztönösen indult a sasfészek felé. Emlékezett még, hogy egy apró tisztás szélén, a legmagasabb fenyő koronája között raktak maguknak erős ágakból fészket a sasok. Hallgatózott, és várta a pillanatot, amikor meghallja az első rikoltást. Nem is gondolt arra, hogy talán még sincsenek itt, és nem találkozik velük; tíz év múltán jön a találkozóra, nekik is meg kell jelenniük.

Nemsokára megtalálta a fészket; nagy, sötét boly a fenyő koronáján. Vagy harminc méter magas lucfenyő tetejébe épült, a fa egészen a csúcsáig csupasz, s a magasban gombaszerűen terülnek szét az ágai. Lehetetlen lenne felmászni a fészekig, mert a vastag fatörzset nem érné át karjával az ember. Földi lény számára hozzáférhetetlen a sasfészek, lakóit csak a puskagolyó érheti el.

Szürke foltokat látott az égből a zöld tűlevelek között. Leült a fészektől kissé távolabb, s egy fenyő törzsének támaszkodva várta, hogy a sasok megérkezzenek a találkozóra. Melyik erdőrész felett körözhetnek? Talán az akácosokat látogatták meg, és futó nyúlra tanítják lecsapni a fiatalokat. Lehet, hogy a mező felett szállnak, keresik a fogolycsibéket. Vagy a tavalyi vágások felett őzgidákra lesnek? Talán tudják, hogy most van az őzek násza, és ilyenkor a suták a szerelem lázában magukra hagyják gidáikat, és bódultán mennek a bakok után. Ügy helyezkedett el, hogy ha a fészek irányába kell lőnie, pisztolyt tartó kezét a fa törzséhez támaszthassa, mert ha a nehéz forgópisztolyt támaszték nélkül, szabadon kellene tartania, reszketne