Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés
a keze, és elvétené a célt. A pisztolyt kibiztosította, s a töltényt az ütőszög felé forgatta, de a kakast nem húzta fel, ezt az apró mozdulatot akkorra hagyta, amikor majd meglátja a madarakat. Ha netán nagyon ideges lesz, akkor az apró kattanás lecsillapítja, és figyelmezteti, hogy nyugodtnak kell lennie. Várt. Mozdulatlan volt, csak a szeme rebbent néha, figyelt. Felmérte tekintetével a környéket, nézte a lombozat hézagait, ahol a madarak berepülhetnek, és latolgatta a lövés lehetőségeit. S amikor a környezet ismerőse lett, és már nem ébresztett benne új gondolatokat, régi erdei emlékei támadtak fel. Az élet mozgás, és ha testi mozgásban nem valósulhat meg, az agy vezeti le az élet mozgáskényszerét. Hosszú láncban vonulnak el képzeletünkben a rég múlt képek és a velük összefüggő gondolatok. Körülötte fél órányi járásra minden irányban erdő. Azelőtt úrbériek voltak az erdők, és a gazdáknak különféle arányban volt hozzájuk joguk. Voltak egész, fél, negyed és nyolcad jogok. S a téli „cédulahúzáskor“ a jogok számok alakjában valósultak meg. Kalapból húzták ki a megszámozott cédulákat, s egy-egy szám egy csoport tölgyet és bükkfát jelentett. Vágás előtt az úrbéri elöljárók bejárták a vágásra kiszemelt erdő- részt, megszámolták a fákat, és annyi csoportba osztották őket, ahány úrbéri erdőjog volt a faluban. S a fák törzsén baltával lehántottak egy tenyérnyi helyet, és a friss sebre piros, vagy kék ceruzával ráírták annak a csoportnak a számát, amelyikhez tartozik. Nem volt minden facsoport egyforma és azonos értékű, voltak jó és kevésbé jó cédulák, de a húzás demokratikusan történt, és a szerencsétől függött, hogy ki húz ki jó cédulát, és kinek jut gyengébb cédula. S az emberek nem fákról, csak cédulákról beszéltek. Morvái apját a front utáni második télen nagy szerencse érte: kihúzta azt a cédulát, amelyre az erdők legöregebb tölgyfája jutott. A veterán nyolcvan-százéves lehetett, messze kimagaslott az erdőből, és törzsét három ember is alig érte át. Agai közepes fák törzséhez hasonlítottak. Apja cédulája legjobb volt az összes közül. Még ma is emlékezett rá, hogyan vágták ki az óriást. Két napig ásták a tövét, amíg felfedték az összes fő gyökereit; combnyi vastag gyökerei voltak az öreg tölgynek. S amikor a gyökerek szabadon nyúltak a törzs körül, mint egy óriási polip csápjai, Morvái felmászott a fa tetejébe, és az egyik vastag ágára kötelet kötött. Az erdő és a rét találkozásánál, a szekérút mellett állt a hatalmas fa, és rétre kellett dönteni, mert ha az útra dűl, napokra megakasztja a forgalmat, ha pedig a szomszédos fákra zuhan, összezúzza a kisebb tölgyeket. S amikor ez megvolt, baltával sorba átvágták a vastag gyökérkígyókat. Az acélkemény gyökerek úgy lökték el maguktól a fejsze élét, mintha zömök gumitömböt vertek volna fakalapáccsal. Egy napig tartott, amíg kettő kivételével átvágták az összes gyökeret. Már mindenki tudta a vágásban, hogy estére kidől az öreg tölgy, s amikor néhányan belekapaszkodtak a kötélbe, hogy a dűlő fát a rétre irányítsák, és apja az utolsó gyökeret vágta át baltájával, a domboldalon elcsendesedett a fűrészkongás és a fejszecsattogás, és az emberek a dűlő óriást nézték. Mintha a domboldal is belereccsent volna a pattanásba, ahogy az utolsó gyökér elszakadt; a fa kibillent egyensúlyából, koronáját lassan és engedelmesen a föld felé hajtotta, és egyre gyorsulva megindult, hogy a rét letaposott havára fektesse súlyos ágait. A kötelet húzók ekkor már elfutottak az ágak útjából, mert a tölgy a rét felé lódult, és gyorsuló esése zúgva örvénylő légáramokat indított el; mindenki hallotta a vágás területén a csattanást, amikor a nagy fa a földre ért. Hosszú másodpercekig zúgott és morajlott a vágás, az emberderéknyi ágak hasadoz- tak, a karvastagságú gallyak darabokra törtek, a tölgy már a földön feküdt, de még mindig ropogott, recsegett, mintha nyögve tiltakozna és jajgatna fájdalmában — s egyszerre az egész táj megváltozott: sivár és idegen lett az ég felé nyúló óriás nélkül. Két napig tartott, amíg szétfűrészelték, külön szállították haza hatalmas tövét, háromszorra a törzsét, aztán az ágait, gyökereit. Két évig száradt a törzs, apja lovasszánt akart belőle csináltatni, de aztán belépett a szövetkezetbe, nem volt szüksége a szánra, s a fatörzset tüzelőnek vágták fel. Évekig fűtöttek vele... Morvái gépiesen az órájára nézett, és összerezzent: fél órája várakozik. S valami olyan érzése támadt a fenyő tövében ülve, mint néha a városban sétálás közben: gépiesen megy az utcán, a többi járókelővel tartja a lépést, bár nem kell sietnie, megáll a kirakatok előtt, nézelődik, látja a tárgyakat, de alig érzékeli, közömbösek számára a házak és az emberek, mert agya nem a látottak képét dolgozza fel, égé
