Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés

csattogással felrepiilnek. A veréb elslkkantja magát, és az ágrakásba bújik, majd eszét veszti. A nagyobb ragadozók, pl. a héja nem tudja elfogni röptében a kis madarakat Kétszer is láttam héját, cinkét kergetett. A cinke hirtelen irányt változtatott röptében, s a héja elrepült felette ..

Ragyogó téli napsütés, Morvái gallyat vág a kertben, erőlködve húzza ki a rakásból az idei vágás hosszú ágait, az apró gallyat a kemencébe készíti elő kenyérsütéshez, baltával fél méternyi darabokra vágja, és zsúpkötéllel csomókba köti, a vastagabb ágakat tüzelőnek fűrészeli. Fejszéje csattog a gallyvágó tuskón, s közben figyeli a kert kemény téli világát, melynek szerelmese.

Becsukta a noteszt, és a forgópisztolyt eltette; ilyen fojtott és fülledt hőségben nem mozog a vad, hiába vár. De a sasok bizonyára nyugtalanok, érzik a változás légkörét, keringenek az erdő felett, és fenyegetőn rikoltoznak.

Morvái most az akácos mentén ballagott, a dombháton, az erdőbe járó gombázók ösvényén. Az ösvényt vadrózsabokrok szegélyezték, ágaikon piros bogyók ültek hármasával, négyesével. A földiszeder szúrós indái sűrű szövevényt szőttek a bokrok közé, málnaszerű gyümölcse néhol már színesedett, lila pettyek lepték el. A kökény is kékült, várta az első deret. De a dér még messze van, kár róla beszélni ebben a hőségben, bár ha megjön az eső, utána lehűl a levegő, s a határra, a szőlőkre, meg az erdőre rátelepszik az ősz. Szeptember végén majd apró pókok utaznak verőfényben szálló hálóikon, nappal kellemes meleg lesz, de az éjszakák hűvösek. A nap elfáradt a nyárban, reggel későn és unottan kél, este korán tér pihenni. S az erdő olyan színpompás, mint egy naturalista festő palettájának színei. Az emberek a télre gondolnak.

A környezetéhez alkalmazkodtak Morvái gondolatai és a környezettel kapcsolatos élményeihez. A téli sízések terepére ért. Dombok és völgyek váltották egymást, gyerekkorában nem szántották fel őket, mert a meredek partok szívós agyagföldjében megálltak az ekével a lovak, nem bírták húzni, annyira ellenállt a föld a vasnak, ezért inkább bevetették lucernával meg szarvasherével, s évekig hagyták háborítatlanul. Lekaszálták a herét, és nem szántották ki, amíg évről évre új zöldet hajtottak a gyökerek. Valamikor urasági földek voltak ezek, és gőzekével szántották őket. Kitűnő, sima síterep volt itt és kiváló hely az esti és hajnali lesekre; erre váltottak ki az erdőből a mezőre az őzek, rókák és nyulak, s erre jöttek vissza hajnalban, nappali pihenőhelyet keresni a fiatal vágások sűrűjében.

A sízések... Síléceiket a falusi bognár készítette akácfából, a lécek orrát láng felett hajlította meg, s ezen a helyen a sárga akácfa felszíne megszenesedett. Kötést ők csináltak rá eldobott gyeplőből, kantárszíjakból és hámokból, apró szegekkel szegel- ték rá a lécekre, s a felszerelést mogyoróbotokkal egészítették ki. Később a sílécké- szítés technológiájában haladás történt: a bognár megtanult vájatokat mélyíteni, a lécek talpába, s a mogyoróbotok végére erős vashegyet csináltattak a kováccsal. Csizmában és kesztyű nélkül síztek, hajmeresztő lesiklások voltak ezek, mert a szíjkötés laza volt, a síző bizonytalanul állt a léceken.

Morvái völgybe ért. Szekérút vezetett az erdőben, a völgyön át, vízmosás húzódott mellette, és apró rét terült el az erdő alján. A rét közepén két hatalmas bükkfa állt, terebélyes koronájuk nagy zöld szalmakazlat rajzolt az égre. Eszébe jutott egy eset, és leült a fák alá. Egyszer kijött az akácosba megfigyelni egy rókacsaládot, amely a vízmosás partjába ásta két kijáratú vackát, és Morvái észrevette, hogy éppen szaporodás történt rókáéknál. Látni akarta a rókakölyköket, s útközben leheveredett a két bükkfa alá, oldalzsákját maga mellé tette. S ahogy nézelődött, észrevette, hogy a domboldalon egy nyúl ballag le az erdőből, a földet szagolgatja és makog. Mintha keresne valamit, s közben bosszúsan hümgetne, hogy úgysem találja meg. Kíváncsian figyelte a nyulat, és nem mozdult. A nyúl egyenesen feléje tartott, és egyre makogott. Már csak néhány lépésre volt tőle, s ő lehunyt szemhéja résén át figyelte, s a nyúl az oldalzsákját kezdte szagolgatni, és makogott. A világ legbutább nyula lehetett; Morvái küzdött magában a nevetéssel, annyira groteszk helyzet volt, a végén még őt is megszagolgatja, és végignyalja az arcát, mint egy kiskutya. Amikor már nem bírta tovább visszatartani a nevetést, egyenesen a nyúl szemébe nézett, s anélkül, hogy felemelte volna a fejét, mély hangon azt mondta neki: Vak vagy, komám? Ilyen rémült nyulat még nem látott, egy pillanatra megmerevedett, a szeme kidülledt, aztán olyan gyorsan fordult meg, hogy közben felbukfencezett, lábaival a levegőben kapálózott, nagy