Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Gál Sándor: Délután és este
Megborzongott. Szeretett volna a látvány elől elmenekülni, de akármerre fordult, a ragadós, zsíros, fagyott edényhalmaz elébe állt. A konyhaszekrény ajtaja ki volt tárva, belelátott a gyomrába. Látta a benne levő megemésztetlen húsdrálót, a nagy, piros tepsit meg a fehér levesestálat. A konyhaszekrény szélén poharak, kávézaccos, maszatos csészék és egy félig elfogyasztott üveg barackpálinka didergett. A sezlonon használt papírszalvetták hevertek s egy népi mintákkal telehímzett asztalterítő. Felemelte a pálinkásüveget, kihúzta a dugót, és ivott egy kortyot az erős italból. Tudomásul vette a látottakat. Káromkodni lett volna kedve, de csak keserű mosolyra futotta tőle. Mi értelme van a káromkodásnak? Mit oldana meg vele? A táskából kirakta az asztalra a tejet s a kenyeret. Az előbb még éhes volt, de hirtelen mindentől megcsömörlött. Talán majd később eszek valamit, gondolta. Benyitott a szobába. A kályha az ajtó mellett állt, hidegen és értelmetlenül. Előtte elhullott széndarabok és hamu. Az ágyak vetetten fehérséggel világítottak. Az asztalon egy halom folyóirat hevert, némelyiken még rajta volt a csomagolás, s a kovácsoltvas gyertyatartó előtt zárt, hosszúkás boríték hevert. Felbontotta a borítékot. Meghívó volt benne az iskolai bálra. Végigolvasta a szöveget, majd összegyűrte, s a kályha elé dobta. Utána a folyóiratokat nézte meg. Némelyikbe belelapozott, átfutotta a tartalomjegyzéket. — Ez megvolna — mondta. Aztán eszébe jutott, hogy be kéne gyújtani. De előbb még ki kell tisztítani a kályhát... Azután elrakni az ágyneműt... Valami vacsorát készíteni... És a konyha... A rengeteg koszos edény. S a tetejére az az ügy... El kell menni, tovább már nem várhat. Undorodott a gondolattól, de nem látott más kiutat. A konyakot megvette, ott van a táskában... A konyhából behozta a szemetesvödröt, kinyitotta a kályha ajtaját, és a hamut a kannába lapátolta. Mikor ezzel elkészült, a szeneskamrába ment, gyúj- tóst vágott, és begyújtott. A kályhában a gyantás fenyőfa halkan, pattogva égett. Alit a kályha mellett, és nem gondolt semmire. Várta, hogy a fa leégjen, s szenet rakhasson a parázsra. Mikor meggyőződött róla, hogy erős a parázs, s a szén lángra lobbanhat, összerakta az ágyneműt. Ahogy az ágynemű eltűnt, hirtelen megváltozott a szoba. Előtűntek a falon levő képek, a sarokban álló filodendrón sokujjú tenyészete és a könyvszekrény zsúfolt rendetlensége. Kiemelkedett a jégvirágos ablak derengéséből a kinti világ, a tél pompája, tisztasága és keménysége. Szenet rakott a tűzre, előkereste a seprőt, a szemeteslapátot, s rendbe tette a kályha környékét. Mikor ezt befejezte, újra érezte, hogy éhes. Töprengett, hogy mit is ehetne. Félt kimenni a konyhába; félt a felhalmozott tányér- és fazékhegytől, a késekre, villákra ráfagyott undorító zsírrétegtől... Eszébe jutott, hogy mikor elment, még volt székelykáposzta. Szerette a székelykáposztát, legszívesebben maga főzte, sok tejfellel. Ha maradt belőle, az jólesne, gondolta. A szoba levegője lassan felmelegedett, kellemes meleg áradt a lobogó kályhából. A konyhában kinyitotta a hűtőszekrényt, de a székelykáposztát nem találta benne. Máshol kereste, s végül a konyhaasztal alatt találta meg. Bevitte a szobába, s a kályhára állította, majd újra kiment, hogy tányért, abroszt, kanalat és kenyeret hozzon. Minden volt, csak tiszta kanalat nem talált. Ez feldühítette. Idegességében az egyik folyóiratot földhöz csapta, de csakhamar rájött, hogy holmi csapkodással nem old meg semmit. A legnagyobb ostobaság, gondolta, ha az ember egyedül van, és dühöngeni kezd. A megállapítás azonban nem csillapította le. — Rohadt egy élet — mondta hangosan —, az ember rohangál, mint egy hülye, s még otthon sincs nyugalma. A férj itt, az asszony amott gürcöl, folytatta most már magában a gondolatot, de miért, kinek? Más élet kellene; valahogy mindent másként kellene élni és elrendezni, mert Így elkopik a bennük levő ember, s csak az marad, aki reggel felébred, rohan,
