Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Gál Sándor: Délután és este
hogy kitisztítsa a kályhát, hogy a szemetesvödröt kiöntse meg a szennyvizet, amelynek undorító szaga van; s utána újra rohanás, szervusz szívem, ne feledd, hogy kenyeret is kell venni, ha kapsz tejet, azt is hozz, igen, és már mosni is kellene, mert nincs tiszta ágynemű, s azt az ügyet is elintézhetnéd végre, ugye megteszed?... Vegyél valami italt, üljetek le, és kész, hidd el, ügy a legkönnyebb; jó, tudom, az önérzeted... de most az egyszer még tedd félre..., hogy ma nem jössz haza? Jó, majd meglátom, viszont holnap meg nekem kell elutaznom, hát akkor szervusz, hétfőn este már itthon leszek én is... így aztán nincs tiszta kanál, amivel a székelykáposztát megehetné; s a konyhában nagy halommá nő az elmosatlan edény, a lakásban hideg van, s nincs gyerekük, pedig már öt éve házasok... Állt tehetetlenül a konyha közepén. Haragja elpárolgott, s nem maradt benne semmi más, csak keserűség. Nézte a konyhaszekrény szélén levő barna tálcát, rajta a két kávéscsészét, s az apró krómozott kanalakat. Két csésze, két kanál — közöttük a cukortartó, s a cukor fehér kristályai között egy tűlevél: karácsonyi emlék. Egy pillanatra felrémlett előtte a kép; látta, ahogy ülnek az asztal mellett, és kávéznak. A szoba tele van fenyőillattal, s a lemezjátszón forog a lemez... az orgona mély hangja betölti a szobát, minden megtelik csodálatos hangokkal, mint árnyékkal a világ alkonyatkor. Hirtelen a kályhán fortyogó székelykáposzta illata csapta meg. Kész a vacsorám, gondolta, leülhetek és megvacsorázhatok. Kiválasztott egy kanalat az elmosatlan edényhalmaz alól, egyet, amely viszonylag tiszta volt, bevitte a szobába, és megkeverte vele a káposztát. Utána kenyeret szelt, és megvacsorázott. Hat óra lehetett vagy fél hét. Elintézem azt az ügyet, gondolta. Akármilyen undorító is, meg kell tennem. A táskából előhalászta az üveget, megforgatta, s legszívesebben földhöz csapta volna, hogy folyjon szét belőle minden csepp ital. De nem tette meg. Undorodott magától; undorodott, mert érezte, hogy amit tenni fog, az több a mindennapok megalkuvásainál. Nem próbált önigazolást keresni, mert eleve tudta, hogy nincs. Még az a szerencse, hogy nem kell majd beszélni, magyarázkodni. Itt mindenki tudja a kötelességét. Te nekem, én neked. Ilyen alapon váltódik meg a világ. Hogy ez undorító? Hát ki találta ki? Ki tett ilyenné bennünket?! Még várok fél órát, határozott, s utána megyek. Talán holnapra sikerül elfelejteni az egészet. S ha nem?... Leült az asztal mellé, s fellapozta az egyik folyóiratot. Az elbeszélések szürke lapjain átsiklott, s az egyik fél oldalon, amelyen két karikatúra fityegett, egy versfordítás végébe kapaszkodott a szeme. „Elfelejtett temetőkben a halottak nagy nyugalommal mindenütt eltemetik az élőket és te majd azt mondod, hogy szeretsz ma éjjel délben“ A kép egy pillanatra meghökkentette; a felborult, visszájára fordított min- denség felvillanása megragadt tudatában .......a holtak nagy nyugalommal eltemetik az élőket“. Me g kell lenni, gondolta, ha a holtak eltemethetik az élőket, akkor mi értelme van annak, hogy tétovázzak?! Mert tulajdonképpen mi ez az egész? Fogom az üveget, megyek, becsöngetek és megvan. Szervusz, szervusz. Na nézd csak, ki jött?! Mi szél hozott? Fáradj beljebb, tedd le, kérlek, a kabátodat.. Hogy nem? Ja, vagy úgy, hát akkor óvatosan, össze ne törjön, nagy kár volna érte... de hiszen ez egy vagyonba került... Légy szíves, poharakat... igen szívem, már hozom... Na, mi újság? Semmi különös, persze, egyforma unalom az egész, ne, ne is szólj, tudom, mi a helyzet, számíthatsz rám, hisz ez érthető... az élőket eltemetik a holtak... ajaj, igazad van, szervusz, csin-csin, áá-á, ez igen... De hisz ráérsz, hova szaladnál... Még dolgod van? Hát te tudod, azt meg ahogy megbeszéltük... hát jó éjt, szervusz, szervusz... viszlát...
