Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Koncsol László: Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről

fel kell parcellázniuk az eleven irodalmi életet — fel a nagy világirodalmakig —, s az egészet be kell vonniuk az olvasók szellemi érdeklődési körébe. Minőségi szellemi élet enélkül elképzelhetetlen. Különösen az írókat és ifjú filológusainkat szeretnénk ebbe az irányba ösztökélni; kevés fáradsággal mind maguknak, mind szellemi életünknek felbecsülhetetlen szolgálatokat tehetnének. (Csak zárójelben egy megjegyzés: ennek a rendszeres tájékozódásnak logikus következménye volna a műfordítás-irodalom fellendülése vagyis a közvetlen tájékoztatás. A Szemle ezt a missziót is vállalta, de emberek, egy-egy nyelvterület alapos ismerői és Jó tolmácsai híján csak rapszodikusan tudta betölteni.)

E gyors műfajok fölött egyre nagyobb szerephez jut a modern kritikai életben a nyelvstatisztika, amely egzakt módszerek segítségével mutatja ki egy-egy irodalmi mű jellemző nyelvi, stíláris szerkezeti, sőt tartalmi jegyeit, s így megbízható adatokkal (analízissel) kívánja szolgálni a kritikai szintézist. A Szemle olvasói is kaptak már ízelítőt az új kritikai módszer hazai kísérleteiből és eredményeiből (Deme László és Zsílka Tibor munkái), s lapunk a jövőben is támogatni fog minden ilyen szándékot. Ez az új módszer a sok hagyományos felületességet, sőt kalózkodást is megengedő intuíciós kritikai gyakorlat elleni lázadás eredménye; bár meggyőződésem, hogy ennek ellenére csak úgy juthat helyes következtetésekre, ha a mű szubjektív Indítékaira és szubjektív hatására is odafigyel: csak ez esetben ismerheti fel a mindig hangsúlyozott, egyedi, egyszeri műalkotás sajátos problémáit, tehát a megközelítés helyes módszerét is. Éppen ezért én főleg bizonyító, tehát eszköz szerepében látom az egzakt módszer értelmét: csak a bizonyító eljárás hordozza magában az igazi, mély és megbízható, a művet kívülről-belülről átvilágító tudományos kritika minden szükséges elemét (intuíció, analízis, szintézis).

Ezen a kutatói szinten vár igen fontos feladat a csehszlovákiai magyar műfordítás- irodalom kritikai elemzésére. Szakemberek híján ennek a feladatunknak is csak hézagosán tudtunk eleget tenni, s a munka itt azért is nehéz, mert két nyelv és két esztétikai jelrendszer szuverén ismeretét kívánja. Csupán a megjelent versfordítás-kötetek analitikus és szintétikus értékelése tanulmányok egész sorát igényelné, specifikus szlovák-magyar és cseh-magyar fordításelméleti problémák felvetéséről már nem is beszélve.

Erre kellene aztán épülnie a legmagasabb szintű rétegnek: az átfogó, egész problémaköröket szintézisbe hozó tanulmányoknak, esszéknek, az első köztársaság irodalmát a kontinuitás tudatosítása érdekében felmérő rendszeres munkának s fejlődő irodalmunk és az eleven kortárs irodalom állandó kritikai konfrontálásának. Az Irodalmi Szemle évek óta működő Hagyomány rovata a maga területén — legalább az adatkutatás színvonalán — sikerrel végzi ezt a munkát, Fábry Zoltán, Turczel Lajos, Csanda Sándor könyvei, Balogh Edgár Hétpróbája az átfogó esztétikai feldolgozás objektív feltételeit is megteremtik. Adva lesz lassan az első köztársaságbeli irodalom történelmitársadalmi háttere, lezárultak a harmadvirágzás irodalmának első, jól elhatárolható fejlődési szakaszai, ezért semmi akadálya, hogy kellő távlatból, tárgyilagosan szemügyre vegyük magunkat.

Persze, a kritika szüntelen, önmagát is folyamatosan újraértékelő folyamat, korrekciókkal és önkorrekciókkal, s a kritikus egyénisége — filozófiai, módszertani és esztétikai elveitől függően — egy-egy választott műfajon belül is sajátos szempontokat és eredményeket hozhat. Fábry morál-esztétikája, Turczel pedagógiai kriticizmusa, Csanda tartózkodó adatfeltáró munkája sajátos szempontokkal gazdagíthatja irodalomszemléletünket, nem is szólva az író-kritikusokról, akik eleve belülről, vallomásszerűen közelednek az általuk olvasott műhöz, főleg a benne testet öltött alkotófolyamatot vizsgálják és konfrontálják a saját gyakorlatukkal, s az így lérejött vallomás értéke kettős lehet.

Kritikai — és irodalmi — életünk minden kezdetlegessége és hiánya ellenére is még mindig ez lesz szellemi életünknek az a területe, amely belátható időn — ne legyünk túlzottan derűlátók: hosszú esztendőkön — belül valamennyi arcvonal felfejlődhet, s egészséges magja, bizonyos vonatkozásban szervezője vagy ösztönzője is lehet az egyre komplexebbé fejlődő csehszlovákiai magyar szellemi életnek. Azt hiszem, mindenki számára világos, hogy ez a cél hallatlan erőfeszítést követel mindenkitől, hiszen mi itt a legjobb esetben is még mindig csak a Kazinczy-féle irodalomszervezés