Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)
Hiszen én szeretem őt! Szeretem! De ő nem hagyja magát szeretni, zsebkendőbe szipogó kövér, veres répává változik... Én szeretem őt. Mindenki szereti az anyját. Hevesen átöleltem Irma asszonyt. Végigcsókolgattam a nyakát. Szeretem az anyámat, hajtogattam eszelősen, szeretem. Irma azt hitte, hogy a ruhát akarom megköszönni, és egészen kivirult az örömtől, majd a horgolt terítő lecsúszott a szőnyegre, s a hajasbaba groteszkül kacsingatott. Ügy látszik, minden szeretetben van valami szégyenletes. Abban is, hogy az anyámat szeretem. Irma asszony melltartója rózsaszín húsdarabként kunkorodott. A szeretet olyan, mint az étel. Az ember megemészti, és undorrá változik. Kimondhatatlan keserűség töltött el. Szerettem volna feldönteni magamban a szomorúságot, Bendére gondoltam és a futballozó osztálytársakra, aztán magam se tudom, miért, trágárságokat suttogtam Irma asszony fülébe. Az első szótól megrettenten vártam, hogy pofon vág, hogy kikerget az ágyból, de ő még szorosabban ölelt magához, és lehunyta a szemét. — Te büdös kis ringyó... Van egy nagy, vörös répa... — lihegtem, és közben vadul téptem az anyám kötényét, köpködtem magamra, a szemérmemre, úgy éreztem, Bende vad lovai elszabadultak bennem, mindenért bosszút állok, a szégyenért is. Jó henteregni a sárban, hát henteregjünk... Különös módon az öröm lámpái is kigyúltak bennem, valami diadalittasságot is éreztem, mint amikor sikerül átugrani egy árkon. Amikor a boltból kifelé indultam, Irma asszony olyan szelíden nézett rám, mint egy húsvéti nyulacska. Micsoda disznóság! — kuncogott bennem valamiféle káröröm. Egy kicsit sajnáltam őt és magamat is. Aztán elindultam a kocsmába, hogy életemben először leigyam magamat. — A sárga földig! — fogadkoztam, de sehogysem akart sikerülni. Először nehéz egyedül berúgni. Néztem az enyhén piszkos asztalterítőt és a harmadik fröccsöt, amely sehogysem akart elfogyni. A szomszédos asztalnál idősebb úr mulatott. Nekihevülten verte öklével az asztalt, a helyi malacbanda meg húzta. Szerettem volna a saját gondolataimat összegereblyézni valahogy, de a nóta mindig közbevisított. „Csiri-biri kék dolmány, a gróf kendre fittyet hány...“ Néha a tekintetünk is összevillant a dalolóval, de én mindig következetesen elfordítottam a fejemet. Az egyik strófa végén aztán félreérthetetlenül felém intett egy összefröcskölt étlappal. — Te valami diák vagy, ugye? Úgy tettem, mintha nem hallanám. — Na, ne kéresd magad, gyere, ülj át hozzám. Kettesben vidámabban lehet ordítani. A vendégem vagy. Kelletlenül mozgolódtam a széken, a malacbanda is beleavatkozott, ők is igyekeztek rábeszélni. — Üljön csak át, ha a nagyságos főorvos űr hívja. Nem akartam tovább feszíteni a kedélyeket, átültem. Elmormogtam a nevemet. Nem is figyelt rám. — Ismered ezt? „Cinkota egy híres város, lakik ott egy konzervgyáros, a háború tartamára be van az üzlete zárva...“ Aztán megint a csirl-biri kék dolmány következett. — Na, miért nem énekelsz, ne lógasd az orrod, igyál. Megbuktál, mi? Le van szarva. Ügyis háború lesz. Háború lesz, érted? A zenekar húzta. — Olyan sima lesz ez a pitiáner város, mint egy biliárdasztal. — Nagy csontos kezével az asztalt simogatta. — Félsz a háborútól? — Nem. — Nem is kell. Csak törjön ki, akkor legalább lesz vallásszabadság. — Maga talán zsidó? — Én? — megütközve bámult rám. — Hallottátok? — fordult a cigányokhoz. Azok bárgyú pofát vágtak. — Hallottátok? — ordított rájuk. — Igenis hallottuk, de tetszik tudni, nem tudja, mit beszél.
