Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)
Hosszabb ideig szótlanul meredt rám. Legföljebb elkerget az asztalától, gondoltam. A bor egy kissé a fejembe szállt. Ideje lesz hazaindulni. — Hát akkor én mennék — mondtam, és feltápászkodtam. — Dehogyis mész, itt maradsz! S ha akarod tudni, én unitárius vagyok. Arról persze már halvány segédfogalmad sincs, hogy eszik-e azt vagy isszák. — Egy az isten — válaszoltam. Ettől megenyhült. — Úgy van, és kitör a háború, és lesz vallásszabadság. Igenis lesz vallásszabadság. Csiri-biri kék dolmány. A bőgős ide-oda pergette a bőgőjét. — Szóval megbuktál, mi? Le van szarva. Nem is várta, hogy válaszoljak. — Mi a véleményed a nőkről? Nálunk a házban lakik két cuki pofa. Csak le kell még őket igázni. Neked volt-e már sok nőd? — Sok — bólintottam, és éreztem, hogy forog a gyomrom. — Nekem rengeteg volt, mert jegyezd meg, quod licet Iovus... „Jovi“ — akartam kijavítani, de nem mertem. Egy főorvos csak jobban tudja, meg különben is be van rúgva. — Maga sebész? — Ez is, az is. — Nekem már kioperálták a vakbelemet — Az semmi, egy vágás... Kezébe ragadta a villát, és vonalakat húzott az abroszon. — Aztán bevarrjuk a malac hasát... Fájt? — Már nem emlékszem rá. Egészen kicsi voltam... Az ember rengeteg dolgot elfelejt. Még az a szerencse, hogy kitör a háború: A háború tartamára be van az üzlete zárva... — Kinek? — Hát annak a cinkotai konzervgyárosnak. — Az ki volt? — Az egy nagy marha volt. Meggyilkolt egy csomó nőt, aztán bádogdobozba forrasztotta őket. — És mi lett vele? — Semmi. Jött a háború és eltűnt. A későbbi események többé-kevésbé egybemosódtak. Először csak a bőgő pörgött, de aztán az egész kocsmahelyiség a feje tetejére állt. Hideg levegő csapott az arcomba. Az utca kövezete tántorgott a lábam alatt. — Szóval te a földet túrod — kapaszkodott belém a főorvos. Nyilván már előbb beszélhettem neki a kertészkedésről. Kissé nevetségesnek éreztem a helyzetemet, és Géza bácsit is sajnáltam, ő csak gyöngyjázminokban, japán birsekben, aranyesőkben gondolkodik, aztán jön a háború, a biliárdasztal, becsukják az egész virágüzletet. — Le van szarva — kurjantott rám egy előttem hadonászó árnyék. — Én is mást csinálok, mint kellene. Főszakács vagyok egy kórházban, de ez csak látszat, megtévesztés. — Ijesztőn rámkacsintott. — Érted? Nem érted, ugye, mert hülye vagy és összerókáztad a kabátodat. Ez mimikri. Csak kívülről vagyok szakács, innen belülről — megráncigálta a mellényét — főorvos vagyok. Jön a háború, és minden kiderül. — Mi derül ki? — makogtam, és zsebkendőmmel a ruhámat tisztogattam. — Semmi se derül ki — legyintett —, menj a fenébe, lerőkáztad magad. — De maga megígérte, hogy bemutat azoknak a cuki nőknek. — Semmit sem ígértem meg, egy részeg disznónak semmit. Odatántorgott hozzám és lelökött a járdáról, úgy kellett megkapaszkodnom egy gázlámpába, nehogy végighasaljak az úttesten. Az előbb még örültem, hogy kordé nélkül jöttem a városba, most azonban szerettem volna Lajcsira bízni magamat. Tíz kilométer hazáig, és nincs, amibe megkapaszkodhatnék. Az élet sokkal bonyolultabb, mint a kertészet. Az életben háború is van és mimikri... Mi az, hogy vallásszabadság?... A főorvos-szakács szavait ismételgettem magamban... És vannak cuki nők, fekete tulipánok, nemcsak krizantémok... Én szeretem az anyámat... Szeretem az anyámat, akkor is, ha úgy néz ki, mint egy nagy vörös répa... Micsoda disznóság... Az élet tele van szégyennel... De csöppet se szégyelltem magamat, csak a számban terjedt az epeízű keserűség. Fejemben zsibbadtan kóvályogtak a szavak... Föl kell ébresztenem az öreget... Még sohase maradtam ki... Biztosan káromkodni fog. De nem szólt semmit, akkor sem, amikor másnap felébredtünk. Én szinte kérkedőn a ruhám pecsétjeit tisztogattam. Hadd lássa, hadd kérdezze, honnan van a ruha, és honnan a pecsétek. Ö azonban némán tett-vett körülöttem. Hát ezt valóban nem érdekli más, csak a virágai. Fújja fel a virágait. Elfogott a vágy, hogy belekössek.
