Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - HAGYOMÁNY - Gál István: Sárkány Oszkár

hagyomány

Gál István

Sárkány Oszkár

a cseh-magyar irodalmi kapcsolatok történésze

Egy Idézettel vált országos hírűvé. Első feltűnést keltő tanulmánya elé ezt írta Vesse- lényi Szőzaíából:

„Szó és irat és tett által minden úton és minden alkalommal nyilván kell kifejeznünk’ s bizonyítanunk... hogy mi ď szlávokat sem nem gyűlöljük, sem meg nem vetjük, sőt rokon érzettel óhajtjuk őket, mint testvéreinket ölelni...“

Ez a tanulmánya az Apollo V. kötetében jelent meg Thomas Mann, Márai Sándor, Szvatkó Pál, Halász Gábor, Illés Endre, Hevesi András, Bóka László és mások közleményei sorában. Címe: „Magyarok Prágában 1773—1849“. A felvilágosodás és a romantika nagy magyarjainak Prágáról szóló személyes följegyzéseit gyűjtötte össze benne. Prága akkoriban „divatba“ jött Pesten is. A megvadult nácibarát uszítás nem Ismert határt; az egyik fő propagandista, Marjay Frigyes, angol álnéven rémregényt írt „Prága nincs többé" címmel. Ebben a szovjet-csehszlovák kölcsönös segélynyújtási egyezmény várható és a nácik által hőn remélt következményeit írta le. A csehekről szóló Sárkány- és Szvatkó-tanulmány nyomán az Apollót csehbarát orgánumnak bélyegezték; magam csak azért nem kerülhettem vád alá, mint „Prága bérence“, mert hogy az Apollót fenntarthassam, egy külvárosi, zuglói szuterén-lakásban éltünk feleségemmel. Ide állított be Sárkány ennek a cikknek a kéziratával. Nyomban leküldtem a kecskeméti nyomdába, egy betű változtatása nélkül.

Akkor már, úgy-ahogy Ismertük egymást, többször is összefutottunk. Középiskolás korunkban a legendás hírű magyar pedagógus, Karácsony Sándor Csittvári Krónikaköréhez tartoztunk. Neki az Erő című protestáns Ifjúsági folyóiratban, a Mi Lapunk és az Ifjú Erdély egyetlen méltó budapesti testvérlapjában, jelentek meg cikkei: egy földrajzi-történelmi tanulmánya Fülek váráról és könyvismertetése a Finnek-észtek-ről. A Pázmány Egyetem bölcsészeti karán a régi Múzeum körúti épület első emeletének kerengőjén ő a francia, én az angol szemináriumról jövet gyakran összeálltunk Bóka Lászlóval, Mátrai Lászlóval és a 45 utáni magyar közélet több leendő nagyságával. Horváth János szemináriumában részt vettem doktori disszertációjának zajos megvitatásában. Életében voltaképpen ez az egyetlen terjedelmesebb munkája jelent meg könyv alakban: „A magyar tájeszmény változásai Faluditól Petőfiig."

Amikor első kéziratát elolvastam, azonnal megbeszéltük a következőket. Éppen Bécs- be készült egyéves kutatói ösztöndíjjal a Collegium Hugaricumba. Bécsbe — csehül tanulni, magyar állami költségen. Elhatároltuk tárgykörét, és megegyeztünk, hogy a kötelező évi beszámoló mellett Írandó tanulmányait az Apollónak adja. Isačenko professzor legszorgalmasabb és leghívebb tanítványa lett. A cseh nyelv tanulása mellett idejét arra használta, hogy a monarchia korában feltöltött bécsi könyvtárak XIX. századi cseh folyóiratanyagát átnézze és kijegyzetelje. Miskolczy Gyula, a horváth-magyar viszony történész kutatója volt abban az időben a Collegium igazgatója; ott élt Angyal Dávid is, és bennlakó volt Paulinyl Oszkár, a középkori magyar kereskedelem kiváló kutatója. Ferenczy Géza, a bécsi egyetem magyar lektora és a Collegium könyvtárosa a magyar nyelvészet és irodalomtörténet kincseit tárolta. Ez az 1936—37-es tanév még a nácimentes osztrák reakció nyugodt éve volt; a külföldiek dunai flottabázisnak kezdték tartani Bécset.

Akkoriban jelent meg egy cseh-morva nagyiparosnak, egy amatőr enciklopedlstának, Victor Bauernak bőven dokumentált, nagy és sokféle irodalmat feldolgozó hatalmas műve, a „Zentraleuropa". A Morvaországban gyárakkal és egy várral, Bécsben pedig