Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője

tika figyelmeztet most sem, hogy a szabadulás minden egérlyukát végig futkosó optimizmusomnak tévednie kellett.

Mindezt persze botorság lenne a szocializmus rovására írni. A szocializmus csak lehetőség, ahogy a kapitalizmus s a feudalizmus is az volt, a nemzeten múlik, mit szed ki magának belőle. Nézzünk körül: népek vesznek körül, sokszor rosszabb körülmények közt, de ezek, szerbek, lengyelek, szlovákok, bolgárok, románok, újabban a keletnémetek is (legkevésbé talán a csehek) mind a virágzás, emelkedés benyomását keltik. A statisztikában sem a 12 ezrelékre süllyedt születésszám a legijesztőbb, hanem hogy a kelet-európai népeké, ha az iparosodással esett is, nem süllyedt ennyire. Hiába biztattuk magunkat kritikus percekben: úgy látszik, nem vagyunk a szocializmus ellenére sem emelkedő nép.

Mindezt nem azért írom, hogy a másként gondolkozókat vitára ingereljem. A tényt mondom, hogy Herder és Ady jóslata nem vesztette el ma sem az erejét, vagy ha igen, hát azért, mert az egyénekre hasadt társadalom közönyössé vált az efféle veszélyekre.

Amikor húsz évvel ezelőtt először jutottam hozzá, hogy felserdült fiataloknak, fiúknak, lányoknak a magyar irodalomról beszéljek, az irodalomtörténetet összehasonlító tudománynak tartván, az első órán a tábla bal oldalára az európai irodalom korszakait, a jobbra az egykorú magyar jelenségeket írtam, s ezután tettem föl a kérdést: mi is hát a magyar irodalom megkülönböztető jegye? Az előlegezett felelet, melyet egy év órái igazoltak: agonizáló irodalom. A nemlét szomszédságában támadt, annak a veszélye sarkallta, s ez a létküzdelem adja legnagyobb sajátságos értékeit is.

A középkori magyar királyság egyike volt Európa legrendezettebb hatalmainak. Lélekszámra mint Angliáé: lakossága túlnyomórészben magyar; uralkodói a hatalmas ország határán túl is tekintélyek. S a középkorban nem volt magyar irodalom. Maradtak nyelvemlékeink, volt egy-két magyar eredetű humanista, s megvolt a nyelv gazdag fényűzése, amely a XVI. századi magyar nyelvet, ahol egy-egy iskolájáról megfeledkezett író tollán nyelvrontó latinizmusoktól szabadabban, beszélt tisztaságában bugy- gyant fel, Móricz Zsigmond, sőt Kosztolányi Dezső szemében is a bőség csodált nyílt fejtésévé teszi: — de nem volt magyar irodalom. A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Mohács, igaz, egybeesett a reformáció s a könyvnyomtatás elterjedésével, de az első nagy írói tárgy: a halálos veszély, a török jelenléte, bűntudat s magábaszállás iskolája. Shakespeare századát nálunk egy végvári vitéz összegezi, barokk époszunk írója egy hadvezér, legvonzóbb jellemünk az utolsó nemzeti felkelés vezére, legjobb stilisztája a száműzetésbe követő íródeákja.

S a veszélynek ez a tudata, mint a Herder-jóslat története mutatja, az irodalmi ébredés békésebb korában sem múlt el, csak tárgyat, célt, ürügyet cserélt. A magyar irodalom legjellemzőbb, tanulmányozásra legvonzóbb korszakai mindig akkor alakultak ki, amikor a remény vetését elrontó jégverés után az előtapogató élni akarás szigetekbe verődik, s a reménytelen önfeláldozás lassan megint kitermeli a reményt: Csokonai, Berzsenyi, Katona, Kölcsey kora, a 49 utáni tíz esztendő, a 19 utáni idők. A magyar író, mintha ilyenkor találkozott volna népe valódi, mondhatnám kozmikus helyzetével, s abból nyert volna erőt, hogy egyre magasabb szinten folytassa küzdelmét. A fény, amelyet egy-egy más vérmérséklet-övből idekerült géniusz gyújtott föl, inkább kápráztatta, mint vezette szemét. S akik nem katasztrófa után, hanem előtte, az alfényben léptek fel, mint Ady s költőtársai, egy Krúdy Gyula, de még Móricz Zsigmond is; ma látjuk, mennyire tele voltak ezzel az évszázados agóniával — ki a mélységével, ki a magasságával.

A magyar irodalomnak azonban nemcsak a jellegét, rangját is ez az „agónia“ adja meg. „Épp fordítva: ez teszi nemzeti irodalommá, érdektelenné a nagyvilág szemében“ — vethetnék ellene, amint vetették is. „Kit érdekel, bármekkora erőfeszítés is van benne, egy szívbeteg nehéz légzése?“ Hogy kit érdekel, kit érdekelhet: az a tusa természetétől, történeti és biológiai mélységétől s filozófiai magasságától függ. Az ószövetségi irodalom java, a próféták könyvei, típusa az agonizáló irodalomnak; azért is fogta meg úgy a mi agóniánk költőjét, Adyt. A magyar, mint latin emlőkön felnőtt irodalom, persze csak egy-két pontján, néhány nagy alakjában emlékeztet erre a ke