Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője
reszténység, görögség előtti, világtörténet-alakító agóniára. De épp ebben van nemcsak eredetisége, a szomszéd népekétől elütő színe, de — úgy érzem — mondanivalója is; épp most, mikor a legjobbak közérzete Európában is kezd a mienkhez hasonlítani. Az a nemzeti magány, mely Körösi Csornát keletre indította, s az őstörténetet nemzeti tudománnyá tette; ezt az őstörténetet természetünk mélyén is föltárta, s épp most, amikor Európa léte függ attól, hogy mennyire fér hozzá az Európán túli-alatti világhoz, mintegy bartóki hidat teremt ehhez a világhoz. Ugyanakkor, mert épp legnagyobbjaink szinte naiv módon Európa-pártiak voltak, Európa géniuszából próbáltak orvosságot szűrni; Európának egy fényesebb, el nem piszkolt eszméje élt bennük, amelyre szükség lehet. Végül, minthogy a végveszély határán dolgoztak: modernségükben maradt valami „tizenkilencedik századi“ komolyság, amelyhez előbb-utóbb a Nyugatnak is vissza kell térnie. Vannak tehát itt hormonok, hormonná tehető anyagok, melyekért érdemes lehet irodalmunkat vérmirigyként kapcsolni a világ vérkeringésébe. Ha ez megtörténik: az lesz az igazi Herder-díj s az igazi válasz Herder jóslatára. A világirodalom küszöbén Ady jóslatával, hogy a magyarság sorsa a szétszóródás (amit a történelem az ifjúságunkban szívünkbe foglalt ország szétdarabolásával sietett megerősíteni), szinte egyidőben vert bennem gyökeret a meggyőződés, hogy a magyar irodalom a világirodalom küszöbére ért. Az egyidejűséget dátumok rögzítik. 1918 nyara előtt Ady egyik kötete, így A halottak élén sem fordult meg kezemben; a másik, szívmelegítőbb jóslatot pedig 1919. március 15-én mondtam bele a Toldy főreál dísztermébe, az önképzőkör szónokaként. A beszéd gondolatmenete ez volt: az erdőégésként terjedő emberi művelődés, mely mindig új nép beledobott erejével tartja lobogásban magát, Sumirból és Egyiptomból Nyugat felé vándorolva, a görög-latin világon, a középkori Franciaországon át ért el az Atlanti-óceán partjára, hogy onnét keletre fordulva a mi időnkben Oroszországot s a skandináv államokat vonja be a világirodalom (mert a művelődés nekem akkor elsősorban irodalmat jelentett) égésébe. Különösen a skandináv országok dicsősége — Ibsen és Strindberg — bántotta az önérzetem. S elmondtam jeleimet, melyek arra vallottak, hogy mi sem maradunk ki soká ebből a dicső folyamatból. Még forradalmunknak is azt tűztem ki célul, hogy az idáig ellenálló küszöb áttöréséhez a feltételeket megteremtse. Az, hogy a magyarság lélekszámának megfelelően sem vesz részt az európai kultúra kialakításában — távol a népek zenekarától magának hegedülget —, az előző nemzedék több kiváló tagját is bántotta. Bartók levelezéséből látom, hogy nála is előbb volt meg a szándék magyar zenét teremteni (mint a Kossuth-szimfónia bizonyítja), mint a hozzávezető útra nagy kortársa rávezette. Mások ugyanígy magyar építészetet próbáltak csinálni. Ezekben az álmokban volt még valami az ezredéves ünnep hangulatából: az ilyen dicső népnek a művészet, tudomány terén sem szabad hátramaradnia. Ady fellépte, tragikus jóslata, az ország összedőlése komolyabb színt vitt ebbe az igénybe: irodalmunk gazdagságában adni vissza a népnek, mutatni fel a világnak, amit a politika elvesztegetett. Belém Babits mérlege, az Irodalmi problémák vezető írása ültette ezt a problémát is: mi az, ami irodalmunkból a világirodalomnak is része lehet? Babits erre elég fanyar, tán túlszigorú választ adott; én épp az ő munkásságuk alapján, melyet együtt ismertem meg a modern világirodalom kirakatdarabjaival, bizakodóbb voltam. Nem olvastam-e Ady Nyugat-beli nekrológjában — hozzáértő toliból —, hogy halálakor ő volt a világirodalom legnagyobb költője? Nem illett volna-e bele az Elek Artúr antológiájában megismert magyar versek java Kosztolányi Modern költőibe, melyből a világlírát ismertem meg? Nem volt-e egy Móriczunk? Babits, a fiatal Szabó Dezső tanulmányai nem beszéltek-e európai szinten a hazai írókról? Bizony itt van az ideje, hogy a ml irodalmunk se világítgasson a véka alatt, hanem belépjen a világ- irodalom kúszó tűzárjába. Ez az álom most már mint munkahipotézis íróvá avatásom után is sokáig ott bújkált munkámban. A külföld nagy íróiról, Pirandellóról, André Gide-ről, Freudról s másokról
