Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat
Keszeli Ferenc kristálytiszta szombat A folyó naponta eszébe jut. A partján nevelkedett. Gyerekkori élményeinek nincs is más színhelye: most itt vagyunk a folyónál, annál a pici öbölnél, ahol kimondottan kishalakra halásztunk, ahol Gellüst utoljára vetette fel a víz. A ladikot is mindig ide kötöttük. Az öböl — akárcsak az egész folyó —, a mienk volt. Nem tudtuk, hol ered, csak azt, hogy hová folyik. A szitakötők most is úgy állnak a levegőben, mint régen. Odaszorultak. Nem igaz, hogy ezek a gyönyörű állatkák csak órákig élnek. Ezek ugyanazok, akiket tizenhárom éve elhagytunk. Ö is, én is, Bence is meg Jani... Gellüs a vízbe fulladt, ebbe a kristálytiszta vízbe. Tizenöt éve már. Tavaly voltam itt utoljára. Megmártóztam a vízben, aztán rohantam vissza a városba. A saját autómon. Ekkor halt meg a feleségem és a gyerek. Itthon még ma is mindenki másképp tudja a szerencsétlenség történetét. Már azt is mondták, hogy azóta vettem egy új autót. A temetés után Bence így beszélt: — Mégiscsak igaz társaság voltunk. Tökéletes, a megváltóját. A Szomszéd már öt napja özvegy. Letó boldog férj, én öreglegény vagyok, Arp meg a nők bálványa. Gellüs, szegény meg el se juthatott addig, hogy szerelmes legyen... vagy hogy megözvegyüljön. A végét olyan félénken mondta, hogy sose felejtem el. Janit úgy hívtuk, hogy Arp. Nagyon szerette volna, ha Árpádra keresztelik. Bújta a könyveket, tőle tudtuk meg, ki volt Árpád fejedelem, a példaképe. Ezért hívtuk Janit Árp-nak. Az egész nevet túl megtisztelőnek tartottuk. Az én nevem Szomszéd volt, de hogy Letó miért Letó, azt egyikünk se tudja. így hívtuk mindig. És most itt a parton már vagy hatodszor szólítom Gyulának. Utoljára őt is a temetésen láttam, nekem akkor Is Letó volt. Festő lett belőle. Ö tér ide a leggyakrabban vissza. Minden kritikában, amit róla olvastam, okvetlen feltüntették, hogy élményanyaga a szülőföld és a folyó. Nászajándékul egy képet hozott nekünk. Azon is a folyó látható — bárki felismerheti. De csinált akkor egy tréfát. Vitorlásokat festett a vízre. Óvatosan a fejéhez vágtam. Éktelenül nevetett, aztán előhúzta ugyanazt a képet, vitorlások nélkül. Őrzöm mindkettőt. Azóta •Jobban szeretem azt, amelyen vitorlások vannak. Kedves hamisítvány. Letó önmagát •hamisította meg rajta! Ha ránézek, felvidít. Amíg Nelli élt, mindig ez a kép emlékeztetett az esküvőnkre. Letó szomorú, én Nelliről beszélek. Szinte megfeledkeztem arról, hogy már nem él. Ügy érzem, vele jöttem haza most is, meg a gyerekkel. Ügy érzem, ott van, túl a töltésen, bent van a házban anyámmal, vagy zöldséget szed a kertben. Ez volt a szenvedélye: friss zöldséget szedni. Nagyon szívesen jött haza, anyámat is nagyon szerette. De felocsúdok, aztán az én arcomra is visszahúzódnak a ráncok. Harmincegy éves vagyok, és metéltarcúnak hívnak a pácienseim.
