Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat
— Nelliről könnyebb beszélni, mint Éváról, ő halott. Róla különben is csak költeni lehet. De tudod, Éva él. Éva még valóság, ezért kifejezhetetlen. — Nézd, Gyula... Nem veszi észre, hogy nem Letónak szólítom. — Mielőtt Éva elhagyott... amíg velem volt, minden szeretőm emléke úgy élt bennem, mint egy nagy utazás. Mindig gondoltam valakire, és ez nagyon jó volt. Pedig szerettem Évát, ezt tudod. És szeretem. Mégis, ezekkel az emlékekkel többnek, gazdagabbnak éreztem magam. — Ladik kéne, Gyula — mondtam. Nem szólt semmit, aztán megismételtem .. . — Te már ilyen maradsz. Mindent elrontasz... Én akartam a ladikot, s most egyszerűen te akarod helyettem. Ne véld ezt a barátság bizonyítékának. Ez nem közös, nem testvéri gondolat. Csak azért mondom, hogy tévedésbe ne ess. Bólintottam. A hangulat egyre feszélyezettebb lett köztünk, a következőket mindketten szívesen elkerültük volna, de már mindketten tudtuk, mi fog történni. Az egy évtized, mióta nem vagyunk együtt, kevés volt ahhoz, hogy elszokjunk egymás szokásaitól. Gyulát is, engem is már nagyon sokszor megtévesztettek ezek a szokások az életben. Válságos helyzetekben szívesen hittük azt, hogy más is olyan, mint mi öten akkor voltunk. Beszoroztuk önmagunkat legalább kétmillió emberrel. És most úgy érzem: ahogy én sem szokom le róla, úgy Gyula se lesz soha más, meg a többiek se. Talán Bence. Ö változott meg leginkább, akarom mondani, ő maradt meg leginkább a réginek. — Már csak Ambrus bácsinak van ladikja, tudod? De azt se látom sehol. — Emlékszel rá, mikor belevágtad őt a holtágba? Mosolygott. — Menjünk el az öreghez! — mondta. — Tudod, hogy beteg? — Nem. De szivart viszünk neki. A kocsmában Tóni volt, meg két idegen. Tóniből mindenki bolondot űzött, még Bence is, pedig köztünk ez tilos volt, kimondatlan törvény, melyet csak Bence szegett meg néha. Tóni, szegény most is felordított az örömtől, ahogy meglátott bennünket, mint mindig, ha valakivel találkozott. Most is kártyázni invitált, mint mindig, mindenkit. A két idegen nevetett, biztosan őket is „kihívta egy partira“. Tóni nem tud kártyázni. Erről lett híres. A szomszéd falvakban is ismerik. Minden búcsúkor, mindenütt pontosan megjelenik. Ott több az idegen, könnyebben beszervezhet valakit a partiba, de szegény még a lapokat is alig ismeri. Egyházfi szeretett volna lenni. Ott van minden misén, litánián, temetésen, de csak a gyertyák oltogatását engedi meg neki Gyula atya, azt is csak akkor, mikor már kiürült a templom, mert viháncol az örömtől az oltár előtt. S ezt szertartás alatt nem teheti. Valamikor fújtatott az orgonán, de ettől is eltiltották, miután az orgonát újra építették. Motort szereltek bele, fújtatni csak áramszünet esetén kellett, és ezt Tóni nem akarta megérteni, erőszakkal gyúrta a pedált, ez pedig ártott a hangszernek. Egyszer a kántor mise alatt hangosan elkárom- kodta magát miatta. Tóninak egy ideig még a kórusra is tilos volt felmennie. Harangozni is csak temetéskor engedték, mert ilyenkor csak húzni kellett, és nem időre harangozni, mint mondjuk, úrfelmutatáskor. Leültünk Tónival kártyázni, de hamarosan meguntuk, mert szegény csak dobálta az asztalra a lapokat, ugrált örömében, és harácsolta magához az aprópénzt. Most se engem, se Letót nem szórakoztatott Tónika. Letó három sört fizetett neki is, meg a kocs- márosnak is. A kocsmáros Nelli miatt sajnálkozott, el akarta mondani, hogy milyen szép volt. Ez feldühített, de nem szóltam. Megvettük Ambrus bácsinak a szivart, és otthagytuk a kocsmát. Az öreg a napon ült az udvaron. Arca sápadt volt, keze tiszta, sovány. A kezén láttam, hogy már nem jár evezni. Mert ha halászni ment, azt mondta: megyek evezni. Ő volt az egyetlen felnőtt a faluban, aki halászott. Meg mi öten, tizenöt évvel ezelőtt. Az öreg nyolc hullát fogott ki a folyóból. Mi ötöt. Eleinte utált bennünket. A faluban csak mi voltunk a vetélytársai, ladikot is csak mi szereztünk rajta kívül. Örökké fújt ránk, gyönyörűen tudott káromkodni. Letó ezért vágta bele őt egyszer a holtágba. Aztán amikor Gellüs fuldokolt, utánaugrott az öreg, s majdnem belefulladt ő is, har-
