Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Gál Sándor: Kavicshegyek
itt hever az úton véresen, szétlapítva, s minden, amit elvégzett, amit összegyűjtött, értelmét veszítette. Furcsa szorongó érzés uralkodott el rajta. A szétlapított hörcsögről csakhamar megfeledkezett. Nézte a mellette elsuhanó tájat, a frissen feltört tarlókat, amelyek feketén kiemelkedtek a kukoricások és cukorrépatáblák négyszögei közül. Mégiscsak a dohánytáblák a legszebbek, tűnődött, amint szabályos rendben állnak, megbámult, félig érett barkájukat az ég felé emelve; alul érett-sárgák, s felfelé, a szár felső részén még haragoszöldek a levelek. A délutáni napfényben olyanok, mintha aranyból volnának. Az órájára nézett. Fél négy. Még van másfél órám, gondolta, éppen elég idő arra, hogy megebédeljek. Eszébe jutott, hogy a Duna-parton van egy halászcsárda. Vagy két éve egyszer már járt ott, s úgy gondolta, ha akkor megfelelt, most is nyugodtan megebédelhet benne. Nem sokat töprengett. Az első mellékúton lekanyarodott balra. El nem tévedhetett, mert minden út, amely balra tért le a főútról, a Dunához vezetett. Két falun hajtott keresztül, s már el is érte a Duna töltését. Az út a töltés tetején futott tovább. A Dunát azonban nem láthatta. Eltakarták az ártéri erdők. De határozottan érezte a folyó közelségét. Jó nap a mai, gondolta, még az értekezlet ellenére is jó nap. A délelőtt poklát a délután nagyszerűsége nyomtalanul eltünteti. Most megebédel, öt órától pedig ... Hogy mi lesz öt órától, azt pontosan nem tudta, csak az tudta, hogy ami ott lesz, az nagyszerű és feledhetetlen lesz. Mint minden eddigi találkozásuk. Nehéz teherkocsi húzott el mellette. Rakteréről csörgött a víz, a felpúpozott kavicshalmon egy pillanatra megvillantak a nap sugarai. Az út jobb oldalán öles tábla hirdette, hogy a halászcsárda már közel van. Nemsokára el is érte a csárdához vezető utat. Ráhajtott. A nehéz teherkocsik mély nyomai között felemelkedett az út laza középvonala. Helyenként érezte, hogy a kocsi alváza hozzáütődik a hantokhoz. Az út két oldalán fekete kérgű fűzek álltak. Közvetlenül a Duna partján az út elkeskenyedett. Baloldalt mély gödrök sora húzódott, jobbról pedig, a Duna medréből kivájt kavicshegyek komor kúpjai meredtek az ég felé. A teherautók innen szállították a kavicsot. De a kavicshegyek nem akartak elfogyni, mert a kotrógépek végtelen szalagjai egyre ontották a Duna mélyéből a nedves kavicsot. A bal oldalon húzódó mély gödrök és kavicshegyek között elszűkült az út. Olyan keskennyé vált, hogy egy autó éppen csak elfért rajta. A kavicshegyekből kiszivárgó víz átfolyt az úton, finom, laza homokot és apró kövecskéket sodorva magával. Megtöltötte az út mélyedéseit. A nehéz teherautók nyugodt lassúsággal billegtek át ezen a szakaszon. Nem akadtak meg benne. Ő sem gondolt arra egy pillanatig sem, hogy nem jut át rajta. Egyesre kapcsolt, és szépen, lassan belehajtott a kavicsos, vizes részbe. Kezdetben nem is volt baj, de hirtelen érezte, hogy a hátsó kerekek egy helyben forognak. Megnyomta a gázpedált, de egy centiméterrel sem jutott előbbre. Megakadt. No, nem baj, gondolta, kitárolok ebből a pocsolyából, legfeljebb nem eszem halászlét. Hiába próbált kimenni hátrafelé, a kerekek vadul forogtak, a kocsi azonban nem mozdult. Hát ezt jól megcsináltam, gondolta, se előre, se hátra. Na, nem baj, majd csak kitalálok valamit. Hátrahúzta az ajtó zárját, ki akarta nyitni, de csak nagy üggyel-bajjal sikerült. Mikor a kocsiból kilépett, bokáig süllyedt a laza, vizes kavicsba. Visszamászott, ledobta cipőjét, zokniját, feltűrte a nadrágszárát, s újra kiment. Körüljárta a kocsit. Az autót körülfolyta a kavicshegyből bőven szivárgó víz. A kerekek mögül ki kell szednem a kavicsot, ha ki akarok jutni, mormogta rosszkedvűen. Ámbár meglehet, hogy teljesen felesleges munka lesz. Dehát mi mást tehetek? Mögötte az úton teherautó közeledett dübörögve. Mikor odaért a kavicshegyekhez, megállt. A sofőr kinyitotta a kabin ajtaját, és alaposan megnézte a feltűrt nadrágos, mezítlábas férfit. Nemsokára másik teherkocsi érkezett, s odaállt az előbbi mellé. Mindketten leállították a motorokat. Csend volt a kavicshegyek mellett. A szeptemberi nap szokatlanul melegen perzselt. Megnézte az óráját. Pár perc múlva háromnegyed négy ... A tehetetlenség lassan valami ismeretlen, soha nem érzett dühvé változott benne. Odaszólt a teherkocsi sofőrjének: — Nincs kötele? — Nincs — mondta a sofőr. — Nem tudnának valahogy segíteni? — Csak nem gondolja, hogy belemászunk abba a pocsolyába?! Állt a latyakban, talpát nyomták az éles, apró kövecskék. Persze hogy dühösek rám, gondolta, elálltam az útjukat, nem tudnak dolgozni. De hát az ördög gondolta, hogy
