Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Fábry Zoltán: Rang és hűség

ni. Mi azonban a vagy-vagyok ütközésének nemcsak az objektumai vagyunk, de szubjektumai is, és ez kissé nehezebb sor és sors. Ezzel magától adódik a kérdés, hogy reagált az eseményekre a magyar népcsoport, melyet a magyar csapatok jelenléte lepett és döbbentett meg a legjobban. Érthetően. Hisz a magyar csapatok bevonulása már eleve egy majdnem ellenünk felhasználható, kivédhetetlennek látszó tromfot játszik — hosszú távra — a szlovák sovinizmus kezébe.

Ha a szlovák sovinizmus tegnapi uszító vádjai igazak lettek volna, akkor most kellett volna igazolódniuk: a változatlanul irredentizmusban, az örökké államzüllesztésben elmarasztalt magyarságnak most döntő alkalom adódott ezek bebizonyítására. De a csapatokat sehol sem fogadták „felszabadítóként“ éljennel és virágcsokrokkal. A páncélosok elé néhol útrekesztőként kis gyerekek cövekelődtek. Az intervenció idegenítő, szigetelő ténye egymagában is erősebb volt minden vérségi köteléknél és érzelmi kapcsolatnál. A szlovákiai magyarság — csakúgy, mint a cseh és a szlovák tömegek — nem bólintott azonnali igent a történtekre. És ezt a tényt a hála, a fellélegzés, a köszönet gesztusával viszonozták az erre legilletékesebbek.

Dr. Gustáv Husákot idézem: „Egész lakosságunk, vagy legalábbis annak óriási többsége, csehek, szlovákok, magyarok ezekben a nehéz napokban nemcsak lojálisán és becsületesen viseltettek az államhoz és annak politikai vezetéséhez, hanem szilárd hazafiságukról is számot adtak a szó szoros értelmében ... Köszönetét akarok mondani minden magyar polgártásunknak, becsületes, bátor viselkedéséért.“

Josef Smrkovský a cseh és szlovák helytállás dicsérete után így folytatja: „Ha ehhez hozzáveszem a szlovákiai magyarság egységes felsorakozását köztársaságunk mellett... akkor csak azt mondhatom, hogy nem félek."

És végül Dr. Vojtech Filkorn nyugtája: „A hazánkban élő magyar nemzetiség pártos hűsége, szocialista hazaszeretete, bátor, töretlen magatartása... cáfolhatatlanul bizonyították, hogy hazánk hű fiai... Az a véleményem, hogy minden ellentét elsimult."

A „Večerník“ ma már praktikus példával szolgál: „A feladatok példás megosztása, a kölcsönösség a jelenben is erősíti azt az egységet, mely a nehéz időszakban kiállta a tűzpróbát. Es ma már senkit sem zavar, ha a szlovák műszak közben a rádió magyar szerkesztősége sugároz híreket magyar nemzetiségű polgártársaink számára, akik velünk egy fronton becsületesen helytálltak."

Ha ezeket a megnyilatkozásokat összehasonlítjuk a tegnapi még meleg demagóg uszításokkal, akkor látjuk csak, micsoda történelmi dátum elé érkezett a szlovákiai magyarság. De a nyugtázó szavakat tetteknek kell követni. Mi nem jutalmat várunk

— ez megalázó lenne —, csak igazságot: a mostani meglátás tartósságát, folyamatosságát, visszavonhatatlanságát, letagadhatatlanságát. Annak a ténynek a fel- és elismerését, hogy a magunk adományozta és vállalta cím és jelleg — a vox humana népe

— nem üres papiros, de küldetés, és annak az elkötelezettségnek az eredménye, melyet a szocialista humanizmus determinál. Ami Itt és most történt — és ami homogenitásában most újra igazolódott — az egy ötvenéves alapozás kihatása, mely emberségi sugallat, türelmi fegyelmezés, gondolati lelkiség és az emberhez méltó gond — a béketudat — folyamatossága nélkül nem következhetett volna be. A bizonyítás itt csak egyértelmű lehetett. Igazolódtunk előre és visszafutón.

A hatvanötös csallóközi nagy árvíz idején, amikor az egész ország odafigyelt, sokan, különösen a csehek, rácsodálkoztak, hogy itt egy népcsoport él tömegében, amelyről nekik így, ilyen mértékben nem volt sem tudomásuk, sem tudatuk. Most — három év múlva — újabb rácsodálkozással a többletet is meglátták: a vox humana tényét és népét a maga igaz valójában, és — szinte bűnbánóan — maguk közé fogadták annak összekötésre, szolidaritásra — és nem szétválasztásra, kizárólagosságra — alapozott közösséget erősítő lényegét. így parancsolta a meglátás és a — becsület. És mi — akik ötven év előtt hazát vesztettünk — most úgy leltünk az új hazára, hogy az ránkcsodálkozva végül is ránktalált.

Hazánkat mostanában sokan hagyják el. Főképp az értelmiség: orvosok, mérnökök, szakemberek, írók, diákok. A fegyver idézte pánik elsősorban a szellem embereit kapja el. A kassai KNB elnökének nyilatkozata szerint az orvosok exodusa komoly problémát jelent: a kiesés máris érezhető.