Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Fábry Zoltán: Rang és hűség

Nemrég egy pozsonyi diáklánytól, bölcsésztől kaptam levelet. A végsorokat idézem: „Biztatnak, hogy menjek ki. Az útlevelem megvan. De eszembe se jutott. Eddig nem volt igaz hazám, csak szülőföldem, de csehszlovák állampolgár vagyok — és ez elég. És ami több, magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár vagyok. Ez mindenem, de nekem elég.“ — Ennél hitelesebb dokumentumot sorsunk alig produkált! Elmondott mindent. A tegnapról. És a máról.

Csehszlovák állampolgárnak lenni ma rangot jelent. Rangot és hűséget. És e rangban és hűségben most elismerten mi, szlovákiai magyarok is osztozunk. Az emberarcú szocializmus valóságának és valósításának mi nemcsak egyik részeredménye vagyunk, de igazolása is: hitele. A fenti levél a vox humana makacs hűségét bizonyítja: áz erkölcsi konokságot, mely egyben és egyszerre jelent hitet, rangot és hűséget.

De jaj, ha ez a kikristályosodás — többségi vonalon — megszakad.

És mintha máris megszakadt volna. A Szlovák írók Szövetsége és a Tudományos Akadémia — tehát a szellem erkölcsének, a gondolat tisztaságának legjobban elkötelezett instanciák — voltak az elsők, akik vétót emeltek a magyar kisebbség egyenjogúsítása ellen, annyira, hogy az írószövetség magyar szekciója kénytelen volt nyilvánosan szót emelni. Akik a föderáció révén épp most nyerték el teljes szabadságukat, azok első tettükkel a mások szabadságát igyekeznek megnyirbálni. Ez a tünet nagymértékben pesszimizmusra hangoló, pedig sem a január előtti dogmatizmusnak, sem az augusztus előtti — a fasizmust már egy lépésre megközelítő — sovén uszításoknak nem szabad többé megismétlődniük, visszatérniük. Az emberséges ábrázatú szocializmus

— a szocialista humanizmus — csak ezek kirekesztésével, elmarasztalásával valósulhat meg.

Minden eltérés ettől a vonaltól — a kisebbségi kiszolgáltatottságot jelenti. És még valamit: hűségünk hiábavalóságát, illúziókra döbbenését, végeredményben a közös haza rangvesztését. Olyan hazában, olyan népközösségben, olyan nemzetköziségben akarunk élni, mely emberi ábrázatot tud és akar adni a szocializmusnak, a világnak. Szomjú- hozzuk az emberséget. Ennek jelenléte vagy hiánya adja és hozza életünkbe a jót és a rosszat. Marx önmaga választotta jeligéje a mienk is: „Humani nihil a me alienum puto“ — „Semmi sem idegen tőlem, ami emberi.“

Marx — Engels és Lenin a szocializmusban látták azt az emberi, emberségi erőt, mely le tudja zárni az emberiség őskorát, a háborúk embertelenségét, hogy megvalósíthassa az emberség korát, melynek törvénye és igéje a vox humana, és eredménye a — béke.

A vox humana nem más, mint a szellem erkölcsét, a gondolat igazát megvalósító szocialista humanizmus, melynek eredendő indítása és summázó végcélja József Attila „emberhez méltó gondja“: a béketudat, a békevalósítás. És akkor lesz igaza Adynak, és csak akkor leszünk az őskor és emberkor választó mezsgyéjén, amikor a fegyvernek nem lesz többé foganatja, amikor Ady áhítozó, prófétikus szavával mondhatja majd egy utánunk következő nemzedék:

„Jönnek majd jobb napok is S egyszer

(Be jó lesz, ki megéri) Torkig a förtelemmel S emlékezve Megállítjuk A gonosz szédítőket,

A tegnapi időket.

És csöndesen megkérdjük: Milyen halált akartok,

Buta és elnyűtt Régi, ostoba kardok?“

Mi, szlovákiai magyarok, a demokrácia és a szociali2mus eszméltető légkörében egy fél évszázadon át mindent megtettünk, hogy ez az állapot egyszer bekövetkezhessen. A következőkben se legyen más dolgunk és célunk. Közelítők voltunk, és nem távolítók, összekötők vagyunk, és nem szétválasztok. Híd voltunk, és híd maradunk. Tartó pillérek! Rangban, hűségben a vox humana népe.