Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Fábry Zoltán: Rang és hűség

dal felé: ez és ennyi legigazabb kisebbségi hivatásunk“, Írtam A vádlott megszólalban. Mi mindig az együttélés, az együttmenetelés, az együttemberesedés, az együttes kiállás szószólói voltunk.

1946-ban — a fasizmus háborúja és békéje után — nyugodt lelkiismerettel írhattam meg a szlovákiai magyar vox humana bizonyítványát: „Mi tegnap és ma az emberi magatartás hűségét jelentettük. Mi mint kis népcsoport megpróbáltunk és kiteljesítettünk itt valamit, ami a nagyhatalmi alakulatoknak nem sikerülhet: a vox humana hétköznapját, mag átólért etődését... Ez az Itteni magyarság képtelen bárminemű gyűlöletakcióra, embertelenségre: immúnis minden hatalmi barbarizmussal szemben. Lényeggé vált befeléfordulás nem eredményezhet kifelé robbanó barbár ágálást... Pacifizáló szerepünk kétségtelen.“

Nem lehetett véletlen, hogy a Hitler kegyelméből való „szlovák államban“ miért épp ez a magyar népcsoport vált teljes homogenitásában a németellenesség, az antifasizmus példájává, hordozójává. De ezt a bizonyítékot, ezt a pozitív történelmi adalékot a felszabadítás évei nemcsak elsodorták és letagadták, de ráadásul bűnbakká avatták és diszkriminációval, kitelepítéssel sújtották. Amikor pedig az idei januárral — a demokratikus szocializmus meghirdetésével — újra eljött a bizonyítás, és így a reménység kora, akkor — tudva, hogy a demokrácia próbaköve és igazolása a kisebbségi kérdés rendezettsége — az igenlés és a várakozás magától értetődőn a magyar kisebbségből tört elő a legvisszhangosabban. Mi mindig és mindenkor a humanizmus-demokrácia- szocializmus egymástól és egymásba folyó szentháromságát hirdettük és éltük — és most újra és megint csak a szlovák sovinizmus féktelen tobzódásának lettünk céltáblái. Maďari von!

Hiába raktuk bizonyságul meztelen lelkünket az asztalra, és dobtuk a mérlegre szívünket, lékeltük meg az agyunkat, lássanak, halljanak minket igaz valónkban. Hiába: a sovén türelmetlenség úgy játszott velünk, mint macska az egérrel. Cinikus kuncogással szublimálta például „munkaerőtoborzássá" a negyvenhatos kényszerdeportálás rettenetét, és szinte perverz kéjelgéssel festette falra a kitelepítés rémét. A szlovák sovinizmus demokráciájából, szólásszabadságából ennyire futotta: uszításra és denunciá- lásra. Embertelenségre. A vitákat mindkét oldalon szenvedélyesség fűtötte, de a mi oldalunkon a felfokozott hang csupán a védekezés hőfokából fakadt: tudott igazunkból. Mi bátran bármely ítélőszék elé terjeszthetjük vitairatainkat: az elítéltek és elmarasztaltak nem mi leszünk.

Aztán eljött az augusztusi különös, különös nyáréjszaka, melyről oly homlokegyenesen különbözők a vélemények. Ki tudja ma még megmondani, hogy az egyértelműség esetéről volt-e itt szó, vagy összeférhetetlenségről; kikerülhetetlenségről vagy jóvátehe- tetlenségről; indokolt prevencióról, vagy — mint lapjaink írták — „tragikus félreértésről“? Az öthatalmi lapok testvéri, elvtársi segítségről beszéltek, a mi újságaink idegen hadseregek jelenlétéről. A kelet-berlini „Sonntag“ augusztus 21-ét „a harcos humanizmus tetteként“ aposztrofálta. Aragon azonban másképp tudja, és — rádióbeszéde tanúsága szerint — Laco Novomeský a nemzetközi munkásmozgalomra gyakorolt hatás következményeitől fél. Összehozhatatlanságok ütköznek, és az embernek, mint minden történelmi sorsfordulón, önkéntelenül Arany János Toldi-sorai jutnak az eszébe:

„Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg?

Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?"

A vagy-vagy dilemmájából, mely néha fájón és keserítőn csontig-vérig, lélekig ér, eleve és nyomatékosan ki kell rekeszteni azokat, akik a kázust csupán háborús céljaik eszközéül választják. Amikor a Vietnam-agresszor, vagy a Csehszlovákiára oly mohón éhes német imperializmus krokodiluskönnyeket ejt Csehszlovákiáért, akkor tudjuk, hányat ütött az óra: antifasiszta éberségünket épp ezek a hidegháborús mesterkedések nem altathatják el. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a túloldalon a Straussok állnak, a „Drang nach Osten“-nek elkötelezett lovagok. A közös ellenség a különbözőségeknél is erősebben köt. Az antifasizmus múlhatatlan példa: különbségeket kovácsolt egybe, mert lényege a kohézió volt, és nem a kizárólagosság, és törvénye a humánum, nem a tekintetnélküliség.

Másrészt irigyeljük azokat, akik a történtekre „eszmei tisztázottsággal“ azonnali, végleges, felebbezhetetlen magyarázatot tudnak adni és lelkesen, egyértelműen igenei-