Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Fábry Zoltán: Rang és hűség

eldöntő kritérium; a szellem, melynek törvénye az erkölcs. Az axióma egyértelműsége igéző és cáfolhatatlan: a szellem: erkölcs. És e tudatos moralitás megnyilatkozása: az emberség, a humánum. Szellem-erkölcs-emberség egymásból és egymásba folyó fogalmak és tények. Egyik nem lehet meg a másik nélkül. Végösszegük csak igy lehet az igazság, mely nem más, mint Arisztotelész törvénye: „Mindennek annyi része van a létezésben, mint amennyi része van az igazságban.“ Az emberiség igazságmércéje az emberség-valóság. Mennyiben, milyen mértékben van jelen a humánum, ez határozza meg a valóság igazságtartalmát.

A fasizmust a valóság —• tehát az emberi haladás, az emberiesedés — legnagyobb hátráltatójaként analizálta a filozófia. A fasizmus a valóság erkölcslényegének, az igazságnak antipódusa: hazug, irreális, embertelen valósítás, melynek eszköze, kerete a kényszer, a terror. A fasizmus így lett az antihumánum legkövetkezetesebb kinyilat- koztatója és végrehajtója. Hitler a humanizmust mint elavult butaságot és gyávaságot volt kénytelen megbélyegezni, kisemmizni. Szellem-erkölcs-emberség háromsága ellen csak így lehet védekezni. Az antifasizmus nem véletlenül volt az értelem, az emberség erkölcsi válasza és rehabilitációja.

A humanizmus realizmusa: a közösségi erkölcsöt valósító szocializmus. A valóság erkölcstartalmát mi emberek határozzuk meg: felelősek vagyunk érte. A lelkiismeret — a magatartás funkciója — a valóság próbáján nyilatkozik meg.

A fait accompli, a kész tények elé állítás ellenkezik az emberségi attitűddel, mely a vagy-vagy próbája: az állásfoglalás szabad gesztusa, a magatartás tette. Kész tények nem tűrnek vitát. Tudomásul kell őket venni, ha nem akarunk fejjel a falnak rohanni. És ha a közösségi érdek azt követeli, hogy ne álljunk ellent, akkor a kompromisszum jelenti a reális megoldást és mi fegyelemben álljuk a konszolidációra vonatkozó megegyezést: megadjuk a császárnak, ami a császáré, de az istenhez sem leszünk hűtlenek. A fegyveres döntés erejét és hatalmát akceptáljuk — ez a józan realitás dolga —, de a szellemhez változatlan hűséggel ragaszkodunk, mert van más valóság is: az értékelő, mérlegelő, ítélő erkölcsi realizmus. Az erkölcsi valóság.

A valóság: erkölcs, írtam le nemrég a másik axiómát. A szellemerkölcs és valóságerkölcs csak szinkronban adhatják a létezés igazságtartalmát: az emberségi hitet, hitelt, rangot és igazolást.

Ez év februárjában a kassai békevédők egy szlovák Fábry-estet rendeztek a Kultúrpalotában, melynek szomszédságában, a kórházban akkor betegen feküdtem. Hangomat magnószalag közvetítette. Egyik kijelentésem így hangzott: „A háború rokkantjaként buktam vissza a stószi menedékbe. Passzív civil lehettem volna, ha az emlékek és bizonyosságok, az egyre ismétlődő valóságok nem lettek volna erősebbek. Bs egyszerre csak a civil posztján álltam — teljes aktivitásban — a katona, a háború ellen, és jegyver s vitéz ellen énekeltem egy életen át. Félek a katonától, mondotta Chaplin. Szorongva ismétlem: félek a katonáktól. Félek, mert ismerem őket. Ök adtak egy életre való élményt — én gyilkos élménynek neveztem —, undort és tanítást: el a háborútól. Ök eszmélteitek, és ma is ők tartanak ébren, éberségben. Ellenük vagyok, civil vagyok, az ellentét, az ellenállás és ellentmondás teljes tudatosságával.“

Ha összevonunk néhány könyveimet, akkor kitűnik, hogy „korparancsként“ énekeltem „fegyver s vitéz ellen“ „a gondolat és a béke igazát“, mert ez, ennyi korunk igazsága: „emberek az embertelenségben“. A háború és béke perét éljük. Keveredését, kavarodását, összekúszáltságát. A háború veszélye és ténye horizontálisan és vertikálisan nyúl bele életünkbe. Nem volt elég 1914 váratlan berontása és a második világháború minden eddigit felülmúló barbarizmusa, a fegyver ma szinte futószalagon teremt eddig sose tapasztalt, elgondolhatatlan helyzeteket. Mintha az emberiség már csak a fegyver nyelvén érintkezhetne egymással. Ez lett az a nyelv, melyet mindenki megérteni tartozik egy olyan korban, amikor a fegyver, a háború — Thomas Mann szerint — maga a megengedhetetlenség. A háború és fegyver internacionáléja tökéletes és totális. A pontot itt csak a logikus végkövetkezmény, az atombomba jelentheti. Az öngyilkosságba kerítés és kergetés ördögi műve.

Az imperializmus korának megoldatlan és feloldatlan tragédiája, hogy mind a háborúnak, mind a békének elkötelezettek egyformán csak a katonával, a fegyverrel