Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Fábry Zoltán: Rang és hűség
Fábry Zoltán rang és hűség: És újra elért a hívás: szólj, beszélj! És újra feltört a berzenkedő viszolygás: a hallgatás kísértése és indoka: néha a némaság is beszél. Tizenkét év előtt sem volt másképp; a fojtott indulat védekezőn és gátlástalanul tört elő: „Mért mindig az Író beszéljen, és mért mindent ő mondjon? Orákulum volt talán eddig, intés és óvás, tanács és csalhatatlanság, amit megfogadtak és végrehajtottak? Isten ő, mindenek megmondhatója, kinek törvénytáblái előtt leborultatok? Mit akartok az írótól? Mindenki más jobban mondhatja, mindenki más, aki kevesebbet tud, kevesebbet érez, akinek fájdalma nem magasodik mennyboltba tépőn az égig, és aléltsága nem zuhan bénultan és villám sújtottan földig, porig. Ki szór mindenki másért hamut a fejére, ki piszkál nyűtt vonóval porba és hamuba jeleket, jegyeket, miket már maga sem ért?! Mit akartok tőle? Senki olyan kínnal nem szüli a szót, mint ő, ha igaz akar lenni, de hetedíziglen senkit úgy felelősségre nem vonnak, mert jaj neki, ha ráfogják, hogy téved.“ És mégis szóltam és beszéltem. És a cím „Nagyon fáj“ volt. A mostani különös, különös nyáréjszaka utáni első indulati reflekszem a rezignálás volt. Mi értelme szónak, írásnak, igének, amikor a fegyver (plyan irigylésre méltó gyorsasággal old meg problémákat. A fegyveres döntés: gordiuszi csomómetszés. De fegyvernél, mely a problémákat csak elodázza, hosszú távra még mindig erősebb és időtállóbb volt a szó, az írás, az ige: az értékelő ítélet, a végbizonyítvány: a gondolat igazával érvelő humánum. Wallensteint Schiller drámája tette halhatatlanná. Kutuzo- vot Tolsztoj Háború és békéje, Napoleont egy-két szóval Goethe emelte piedesztálra, melyről ledönteni már nem merte. Amit elmulasztott — a kiábrándulás tényének bevallását — azt pótolta Beethoven, amikor az Eroica címlapjáról végleg letörölte a személyi kultusszá durvult nagyság nevét. A világirodalom — mert elkötelező humánum — a háborúellenesség világfóruma. „A világirodalom: világbéke,“ írtam le a címet a Nagyvilágban. Arisztofanesztől Hochhutig és Peter Weissig, az Antigonétól Kurázs mamáig, Gryphiustól Radnótiig, Arnold Zweig- től Bálint Györgyig tart az igazoltan ítélő sor, és Švejk sem hiába beszélt lyukat a háború, a militarizmus hasába ... A Német Demokratikus Köztársaságban e napokban jelent meg a Német Irodalmi Lexikon második kötete. Itt a Hitler alatt belső emigrációba vonult Oskar Loerke morális jelentőségét e verssorokkal húzzák alá: „Minden vérrendelte birodalom összeros- kad, mint a vakondtúrás — Minden értelem világosságában született sző tovább hat a sötétben.“ A szó ereje — a gondolat igaza — a legmesszebbre ható valóság. Évezredek, évszázadok bizonyítják. Ady „igazi nagyhatalomként“ tudatosítja, mely mint utolsó inštancia kiróhatja a világra „a penitenciát“. A szó eligazító, ítéletre jogosító mértéke: a szellem. Hegel és a francia Cousin egyformán a szellem szabadságharcában jelölték meg a történelem értelmét. A szellem az
