Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
Az első sorok még a világ ember-központúságára utalnak, de a „mindenség ordító kórusa“ már borzalmat sejtet. Ez a borzalom lesz valósággá a II. rész dehumanizáló képeiben [„zörgő antennák váza a csontom“!, az ember uralma alól kiszabadult világ jegyeiben. A III. rész egy kétségbeesett idillel (kitörési kísérlettel) kezdődik („Ülök a szobrok tenyerén, / a világ zenéjét hallgatom, / kezemben karmesteri pálca, / harmatcseppet hintáz a szél / az esőverte vén bokrokon,") de hiába minden, hiába búg fel a Hold- fény-szonáta is, mert: „Beethoven süket csendje vesz körül, a szobor hideg teste megremeg, kigyúl a fény, s a színfalak mögül bohócok lisztes arca rám nevet." A kör bezárul. A vers olyan eszelős képpel végződik, ami után már semmi sem következhet. A „kilencedik szoba", amelyből a gyermekkor harmóniája (az Ember) megszökött — üresen maradt, s a költő „Beethoven süket csendjében" védtelenül reszket. Ezt a „süket csendet“ lett volna hivatva kitölteni a mítosz, a kultúra harmóniája, de a kor embertelenítő hatalmaival szemben ez is tehetetlen, s megidézése ellenkező eredménnyel jár: a „kegyetlen időt" hatványozza. A bibliai tékozló fiú története is csak arra jó, hogy a falut elhagyó költő idegenségét és tehetetlen kétségbeesését az elvi- selhetetlenségig fokozza: Mért jöttél vissza, bátyám, a pusztaságból, talán a félelem törte meg a hátad, az örök egyedüllét bús riadalma, vagy untad már a kivert vadbika-sorsot, ha énekre nyitottad cserepes szádat, a sívó homokon nem volt, aki hallja, férgek és tüskék marták sebesre tested, langy pocsolyák gödre nem oltotta szomjad, sáskaeledeltől gyomrod megcsömörlött, a délibáb-álmok megcsaltak volna tán? ... S a költő felel: A ház szigorú rendjétől szöktem el, ősi szokások tartottak fogva mégis, idegen vályúhoz szögezték telkemet, s a bölcsekkel vitázni nem volt már erőm. íme, a faluról induló szlovákiai magyar költő a városban az ember-erkölcs hitese a gépvilág embertelenségében. Egyedülléte háromszorosan egyedüllét, mert a szabadabb polgári erkölcsök között is a paraszti élet „ősi szokásai“ tartják fogva, az idegen nyelvű környezetben hiába nyitja énekre száját, nincs aki értse, s végül a mindent racionalizáló, lényegre hántó gép-világ [„Mi tudjuk: ...a gránátalma mirtuszfélékhez tartozó közönséges cserje, gyümölcse ehető,“) a költőt akarja elpusztítani benne. S ebből az idegenségből, kétségbeesésből nincs kiút, ezt sugallják a verset befejező ellentétek és groteszk képek: Bölcsek kara: . Mi tudjuk: ősz szakállunkban bölcs pókok kuporognak, s homlokunkon agancsot virágzik az értelem. (Tékozló fiú) S ha a költő mégis megpróbálkozik a „kiúttal“, akkor az csak a mű esztétikai értékének a rovására „sikerül": a vers ismét szubjektumra és objektumra hasad. A költő első fejlődési szakaszát elemezve a szubjektumra és objektumra hasadás
