Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője

hiányérzetek lappanganak. De akad-e méltó szervezőjük, Osvát-szerű gazdájuk? Megszületik-e a Németh óhajtotta kritika, „mely a műveket egy gondolattal tovább vive, magasabb szinten kivántatja meg“? Az sem elhanyagolandó, hogy egyik-másik beérkezett író magatartása éppen a szocializmusban válik „arisztokratikussá“, mivel az élet „fölé“ költözött. Műviták helyett nem lenne helyénvaló ilyen lényeges kérdésekről eszmét cserélni?

Ma, midőn magyar irodalomról beszélünk, nagyon széles látóhatárban kell gondolkodnunk. Irodalmunk ugyancsak szétszóródott, egyetlen népnek az irodalma sem zsen- dül vagy kísérletezik a világ annyi táján, mint a mienk. Ebből az irodalmi szétszőró- dottságból megtartó erő és nagy irodalom is keletkezhet. Adyra hivatkozom:

„Ily bércnek lenni: ez a szent magyarság,

Táplálkozott a tájak mindivei“

mintha nem csupán a szétszóródást látta volna eleve, hanem a nyomában sarjadó lehetőséget is: a világirodalommá növekedés gyönyörű álmát. Németh joggal várja a Nyugatra szóródottaktól, hogy a honi irodalom méltó és hűséges tolmácsává váljanak. Am ennyire egyoldalú szerepet aligha kívánhatunk tőlük. Ne feledkezzünk meg a mi kötelességeinkről sem. Az eltávozott, de jóakaratú, népüktől bensőleg el nem szakadt írók minden jelentős munkájával elismerve vagy vitázva, de foglalkoznunk kellene, értékeiket „be kellene fogadnunk“. Lehetséges ez? Jobb híján kénytelen vagyok személyi természetű példával szolgálni: néhány esztendeje a teljes elismerés jegyében írtam Nagy Pálnak, a Magyar Műhely szerkesztőjének a novellás könyvéről, először történt ilyesmi elköltözött író művével. Honi visszhangja pedig a legkedvezőbb volt, nyugodtan megállapíthatom: egyhangú helyeslés kísérte.

De van egy közeli szívügyünk is: a szomszédos szocialista államokban zsendülő magyar irodalmak kérdése. Az erdélyi irodalom mély hagyományokra tekinthet vissza, az egykori állami önállóság mellett százados irodalmi értékekkel dicsekedhet, az első világháború előtt is komoly műveltségi gócokkal, fejlett sajtóval rendelkezett. Bizonyára ennek köszönhette, hogy a két világháború között szinte varázsütésszerűen nagy lélekzetű irodalma keletkezett. A szlovákiai magyar irodalom nem tekinthetett vissza ilyen hagyományra, az első világháború után jóformán elölről kellett kezdenie. Ennek ellenére kitűnő írókat is adott, de nem nőtt, nem nőhetett olyan „együttese“, mint az erdélyi magyar irodalomnak. Jugoszlávia magyar irodalmi élete pedig a második világháború után indult komoly fejlődésnek.

Ezek az irodalmak kora ifjúságom óta izgatnak és érdekelnek. Már a húszas esztendők végén az erdélyiek honi szálláscsinálói közé tartoztam, részt vettem a szlovákiai Magyar írás és a Kazinczy Szövetkezet munkájában, majd midőn Tamás Mihály szerkesztésében megindult a Tátra, azonnal csatlakoztam, állandó munkatársa voltam mindaddig, mígnem a folyóirat Tamás Mihály kezéből illetéktelen kezekbe jutott. A második világháború után nem volt módomban ennyire élénken figyelemmel kísérni a szlovákiai magyar írók munkásságát, és igazán meglepetés volt az Irodalmi Szemle budapesti jelentkezése; még mindig a mámorában élek. Amit adtak, mélyből jött, széles látóhatárt írt be, és merőben újszerű volt. Mintha a szlovákiai magyar kultúra most nyerne európai távlatot, és hosszú keresés után megtalálná eredeti hangját. Az előadó művésznő fehér kendővel takart tálcát hozott be, utóbb levette a kendőt, és falat kenyeret osztott. Jelképes cselekedet volt, csakugyan tápláló „kenyeret“ kaptunk ezen az estén. Művészi mondanivalójuk éppen olyan őszinte és igaz volt, mint a dokumentumok sora; mindennel szembenéző bátorságuk a megfogalmazás arányérzékével és mértéktartásával egyesült. Mintha kezdődnék valami.

A szocialista államok íróinak nyilván egyik fő feladata a hídverés az egymás mellé rendelt népek között a testvériség elve alapján. A testvériség is forradalmi erény, elvét s gyakorlatát akkor sem adhatjuk fel, ha történetesen csalódunk. De vannak folyamatos napi feladatok is bőségesen. Foglalkoztunk-e eléggé behatóan azokkal a történelmi és irodalmi hagyományokkal, melyek a közép-európai népek együttműködését, emberi megértését tanúsítják? Mert ilyen hagyományok is vannak, és a további együttműködés támaszaivá válhatnak. Mindnyájunknak megvan a maga hazája, történelme, kultúrája és .etnikuma, ám ezek egymásba nyúlnak, sok bennük a közös elem. Szenteltünk elegendő erőt s időt ennek a „közösségnek“ a feltárására? A két