Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
világháború között Hegyország hangja címen jelent meg magyarul a szlovák költők antológiája távolról sem a legtökéletesebb fordításban, nem is a teljesség igényével, mégis ablak volt akkor nekünk a szlovák líra felé. Észre kellett vennünk, hogy a két nép költészetében sok rokon vonás található, és ez a tény távolról sem átvett „hatásoknak“ tulajdonítható, hanem közös belső elemekről tanúskodik. A bolgár Jovkov egyik művét olvasván egyszerre csak Tamási Áron Siratnivaló székelyére kellett gondolnom, holott a két író mit sem tudott egymás műveiről. Ismét az egymás mellett élő népek belső „közösségével“ találkoztam, de mikor látunk végre neki ilyen irányú összehasonlító irodalomtörténet megfogalmazásának? Talán joggal írhatom, hogy a felsorolt tennivalókban a szlovákiai magyar írók őszinte támogatásunkra számíthatnak, ám hivatásunk velük szemben ezzel távolról sem merül ki. Akkor szolgáljuk igazán a szlovákiai magyar irodalom ügyét, ha minden értékes művének illő helyet biztosítunk a honi irodalmi életben, mert az író növekedéséhez széles társadalmi hullámverés szükséges. Ez ismét olyan feladat, melynek teljesítése elsősorban rajtunk, írókon múlik. Felvetett gondolataim nélkülözik ugyan a tragikus pátoszt, de a hívő magyarok talán meglelik bennük a mindannapos teremtő munka éltető hűségét és a szívós erőfeszítést, hogy nagy irodalom feltételeit teremtsük meg. Tanulmánya végén Németh a Betetőzőt várja, a Templomépítőt, aki egy nemzet értelmét kimondó „zárt emlékművet“ alkot. A „zárt emlékmű“ Ady „Templomának“ sajnálatos félreértése. A „Templom“: nyitottság, befogadás, őrizés, sugárzás, szétszóródotta- kát visszaváró otthon. Ha „zárt emlékművé“ válik, akkor eredeti hivatását immár elveszítette. A mi „Templomunk“ mélyébe fogadja halottjait, és az életet szolgálja. Tőzsér Árpád Fábry Zoltán 1955-ös követelménye, a „Kevesebb verset, több költészetei!" először 1958-ban, a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája körüli vitában talált „tömegvisszhangra“. S hogy miért csak akkor, azt a szlovákiai magyar irodalom harmadik indulásának ismert körülményei magyarázzák. Az első kezdés idején, 1919 után a Csehszlovákiába emigrált magyar írók lehettek és lettek „felnevelői... a dilettantizmus vasárnapi mozgékonyságánál zátony ózó szlovenszkói magyar irodalomnak“ (Szalatnai Rezső: Irodalmi menetrend Szlovenszkón, 1933), de 1948-ban és később Szlovákiában egyszerűen nem volt, aki magyar irodalmat nevelhetett volna. S még csak „kaszinóink" sem voltak, amelyekből „irodalmi társaságok", s gimnáziumi tanáraink, ügyvédeink sem, akikből kritikusok s költők lehettek volna. (Az idézett kifejezéseket lásd uo.) Semmi sem volt itt, csak néhány, a hagyományokra nem különösebben érzékeny „munkás-paraszt“ költő (a munkás-paraszt itt nem származást jelöl!], két-három önmaga mércéjébe ragadt veterán, s az egy Fábry Zoltán, aki a személyi kultusz idejének deformációi ellen „a passzív rezisztencia bizonyos fajtáját: a vox humana abszolutizálását“ választotta. (Turczel Lajos). Ez a vigasztalan irodalmi táj 1955-ben és közvetlen utána még nem változhatott meg annyira, hogy a Fábry-igényl legalább szóban visszhangozhatta volna. A megbírált költők — de nemcsak ők! — szitkozódtak, mérgelődtek és elkeseredtek, de minden maradt a régiben. Félreértés ne essék: nem azt kérem itt számon költőinktől, hogy a Fábry-tanulmány megjelenése után miért nem lett költészetük egyszeriben „formába szabott koncentráltság" (Fábry kifejezése), hanem csak azt akarom érzékeltetni, hogy mennyire egyedül a lírai vallomás hogyanja Ozsvald Arpád, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor költészetében
