Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője

leges műveltségi gócoktól távol élő rétegek csak úgy, „fényűzésből“ tartották fenn? Ennek a nyelvnek a fennmaradása, sőt szakadatlan virulása elképzelhetetlen „szájról szájra szálló“ irodalom, mégpedig nem közönséges színvonalú, sokrétű irodalom, tehát mesék, mondák, dalok, énekek és hagyományok folyamatos hullámverése, ezenfelül pedig a nép állandó történelmi reagálása nélkül. Anyaga gestáinkban olykor egészen feltűnően jelentkezik, Bornemissza Péter a XVI. században gyönyörű, pogány eredetű bájolásokat jegyez fel, Kálmány Lajos a századforduló idején folytatott népköltési gyűjtése során a maradványokban többek között iráni, buddhista, türk, mohamedán és keleti keresztény elemeket fedezett fel, tehát a „fényűző“ nyelv hajdani nagy kultúra, illetve nagy kultúrák ihletésének az eredménye. Az sem véletlen, hogy a XVI. században dallamra szerzett énekek tömege keletkezik, hivatásos énekmondók lépnek fel —, mindez csak úgy a semmiből ugrott volna elő? A kínálkozó érvekből csupán a dallamok életkorára hivatkozom, többnyire jóval korábbi eredetűek; a századforduló idején lemezre vett népdalokban még a népvándorlás dallamkincsével is találkozunk. Az ómagyar ének pedig egyúttal irodalmi kultúra volt. Ennek a kereszténység által elnyomott, üldözött „lappangó“ irodalomnak a szerepét nem szabad lebecsülnünk, hiszen a Mohácsot követő századokban rokon folyamattal találkozunk, mert nemzeti irodalmunk olykor többé-kevésbé nyíltan előtörhetett, máskor meg „bujdosásba“ kényszerült. Gondoljunk gazdag és folyamatos kéziratos énekköltészetünkre, a szüntelen önvédelmi harcban, megfelelő irodalmi gócok híján hány és hány költő versei maradtak kéziratban, terjedtek másolás, hozzáírás, továbbköltés útján, ha ugyan megmaradtak s terjedhettek. Ilyen életet folytatott nagyszerű kuruc költészetünk is. A Rákóczi-sza- badságharc bukása és Bessenyeiék jelentkezése között látszólag a tetszhalál évtizedei terjengenek, ám egyik vidéki múzeumunk igazgatója éppen ebből az időből származó kéziratos énekeskönyvek sorozatát tette elembe, és ami e korszak névtelen költőinek történelmi tudatát illeti, egészen a Dózsa-forradalomig nyúlik. „Bujdosó költészetünk“ akkor is virágzott, midőn halálosnak tetsző csönd honolt a honi téreken, ez pedig semmiképpen sem az „agóniának“, hanem — hadd használjam a vitalitás helyett ezt a Károli Gáspár használta és Ady kedvelte szép, öreg szót — az életességnek a jele.

Ám elemezzük az „agónia“ irodalmi értelmét. Az agóniában, a haldoklásban lepereg bévül a haldokló egész múltja, feltörnek tudattalanba merült emlékei, legrejtettebb titkai. Amennyiben a XVI. század irodalma agónia eredménye, akkor a múlt emlékeit őrző lappangó irodalomnak kellett volna teljes erővel feláradnia, holott a folkloriszti- kus elem, sajnos, eléggé gyéren jelentkezik. Folklorisztikus töltésünk feszítő ereje azóta is gyakorta nyugtalanította íróinkat, de elemi felszökellése csak a XX. században következett be, és ezt távolról sem az agóniának, hanem a tudatos gyűjtés, bár későn megindult, mégis alig remélt kincsekre lelő, korszakos jelentőségű munkájának köszönhetjük. A XVI. század íróit jobbára inkább a jelenvaló élet izgatta és gyötörte. Tinódi Lantos Sebestyén például ismerte a lappangó irodalom világát, Tar Lőrinc mondáját jóval költőibben örökíti meg, mint a végbeli harcokat, mégis uralkodó műfajának a hősi énekkel elegyített krónikát választotta, mivel ez volt a korparancs.

Mohácsnál csakugyan elbukott „a magyarok Állama“, a nemzet állandósult lelki állapota a szorongatottság lett, és irodalmunk tényleg ebben a szorongatottságban nőtt naggyá. A szorongatottság, az életveszély tudata azonban távolról sem agónia, ha szembeszállásra ösztönöz a vésszel, nálunk pedig így történt. A XVI. század írói mélyre szítták az Ószövetséget, és mint Ady találóan megállapította, a történelmi zsidósággal keresték „atyafiságunkat“. Ám az Ószövetség sem agonizálás, hanem a legsűrűbb életesség. A zsidó prófétáknak és a XVI. század magyar prédikátorainak, énekmondóinak intései, átkai az élet nevében dörögtek, szorongatott népüket a legkülönb emberi erőfeszítésre, erkölcsi megtisztulásra, hősi magatartásra ösztönözték. A történelmi zsidóságban nem csupán tragikus sorsa folytán kereshettük rokonunkat, de szabadságharcainak fogyhatatlan hevülete miatt is. Gondoljunk csak a zsidók római „fogságára“, reménytelennek tetsző fölkelések gyúltak ki szüntelen, akár nálunk, és ezek az önpusztításnak látszó harcok mégis népet mentő s megtartó erővé váltak.

Szorongattatásunkban nem tudtuk az újkori magyar államot a magunk törvényei szerint felépíteni, de a terve időről időre tiszta emberi ragyogással tört fel: Zrínyi Miklósban, a kurucságban, főként tetőzőjében, II. Rákóczi Ferencben, a magyar jakobinusokban, Kölcseyben, Széchenyiben, Petőfiben, Kossuthban, Táncsics Mihályban, a századforduló munkásmozgalmaiban, Áchim L. András parasztforradalmiságában, Ady,