Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Ferenczy Erika: Vetter Kari halála
— Te — mondta Vetter Kari hirtelen —, te valami olyasmin tűnődsz, amin nem kellene. Amit gondolsz, szemérmetlen, de nem visszataszító. Ellenkezőleg! Majd hosszan, fürkészve figyelt. Halkan azt mondtam, hogy tényleg így van. — De különben — folytattam most már hangosan —, miért ne kellene ezen tűnődnöm? Hiszen még olyan fiatal vagyok! — Nem — válaszolt Vetter Kari keményen (valósággal felcsattant a hangja, bámulva néztem rá) —, azok a lányok az Ördögároknál, azok voltak a fiatalok, — az olyanok a fiatalok —, de te — nem! Lehorgasztottam a fejem. — A test ugyanis nem számít — szólalt meg ismét váratlanul. — Majd meglátod, ha a végére érsz, hogy mennyire így van. Vetter Kari nevetett. — És különben is, valami nagyon fontos dolgod van... állítólag, úgy tudom! Sípolva lélegzett, de arcán nem látszott kín. — Sok csalódást okozni majd — kezdte Vetter Kari újból —, és egy sereg dolgot meg sem valósíthatsz. — Honnan veszed? Meg fognak ebben akadályozni mások? — Nézd — hallgass csak ide... (alsó ajkát kicsit lebiggyesztette, szemöldökét felvonta), bár lehet, hogy csak a kellő pillanatot mulasztottad el... (hosz- szan, tűnődve kémlelt), figyelj ide jól... hunyorgott majdnem cinkosan, de aztán nem folytatta. Vetter Kari — figyelmeztettem —, nem beszélsz elég világosan. Szeretnélek megérteni, hisz te tudod, egyedül... (nem bírtam kimondani),... tudod ... Bólintott. Képzeletemben egy valószerűtlen gondolat kezdett mind jobban és jobban erősödni... — Mit is akartam mondani tulajdonképpen ... mindig eltérek ..., és elfelejtem ... sehogy sem jut eszembe, mit is akartam mondani... Te, én olyan jól érzem magam, úgy forog, forog, forog az ... Vetter Karion hirtelen rosszullét vett erőt. Nagy görcsei lehettek, összevissza beszélt mindent... — Vetter Kari — kiabáltam kétségbeesve —, ne halj még meg! Felnézett, mintha csak erre várt volna, és elhallgatott. Beszélni sem tudott még, de szürke gödörszeme villogott, és úgy nézett rám, mintha én lennék az isten. Tekintetéből mindent kiolvastam, hangosan válaszoltam, Vetter Kari pedig mindig bólintott. Csendben vártam. Aztán leültem az ágy szélére, és vágni kezdtem a körmét. Rettenetes keze volt. A szívem egészen összefacsarodott. A bőr alatt finoman mozogtak a csontok. — Ebben a kézben van az én halálom is — gondoltam —, de nemcsak az enyém ... És amellett ez az örökös tétova motozás... Szakadatlanul kutat valamit. Szabad kezével hasa felett simítja a takarót, fel, le, fel, le. Valahányszor azonban kezéhez értem az ollóval, elkapta, mintha nagy fájdalmat okoznék neki, holott olyan gyengéden és óvatosan bántam vele, hogy az teljesen lehetetlen volt. Egyszer csak Vetter Kari lágy, oldott mozdulattal integetni kezdett, arcára mosoly ült, de nem rám mosolygott, sőt senkire, és ez a mosoly egyre szívélyesebb és melegebb lett. Két ujjamat a számba kaptam, mintha fütyülni akarnék. — Vetter Kari — kiabáltam megint —, figyelj rám —, mert azt hittem, hogy Vetter Kari már nincs is itt. . . — Azt mondtad, valamire figyelmeztetni akarsz..., hallod? és ráztam a kezét. — Semmit sem tudok elmondani... — szólt csaknem sírva. Jóformán sem
