Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Ferenczy Erika: Vetter Kari halála
mit sem értettem... de hát... csakugyan olyan beteg vagyok már?... — Elgondolkozva beleegyezett. — Édes Almaképű — kezdte halkan az öreg —, fiatal vagy és szép, de azért légy résen! — Aztán csöndesen nevetgélni kezdett, majd egy dalt dünnyögött, közben állhatatosan és kitartóan nézett rám. „... Megértem én a könnyeket, de segíteni nem tudok, nem lehet, csak szólhatok, hogy...“ — Mondd! — sürgettem — azt a fontosat, amit akartál! De ő csak nézett a mennyezetre, hozzá mosolygott egy keveset, és dúdolt tovább: „... Ezt köszönettel elveszem, s a lajstromomba felveszem ...“ — Drága Vetter Kari — mondtam megrendülten —, kincs voltál, csak jöttél- mentél, ős szótlanul aranyoztad a diókat... Pedig szerettem volna látni... a.... — szólt egyre jobban gyengülő hangon —, a ... Ä, egy vizes nyolcas volt, egy köpedelem, lehetetlen... te sem vagy hihás .- Hibás vagyok, Vetter Kari, hibás, de jóvá teszem. Megtanulok mindent... ne halj még meg, édes, drága Vetter Kari... Én nem segíthetek rajtad, kedves bácsi, de megvágnám magam, hogy ne szenvedj a haláltól. Hallasz engem, Vetter Kari? — hajoltam hozzá. Ö azonban dúdolt lehunyt szemmel... aber Heitschi bumbeitschl bum, bum; aber Heltschi bumbeitschi bum, bum...“ — Vetter Kari — szólongattam az öreget —, hiába jött ki a beled a nyíláson át. .. élve ... azért... mondd azt a fontosat, hogy készülni tudjak rá . .. Vetter Kari hirtelen felült. — Jó —mondta —, de nagyon figyelj, mert hangom nemigen van. Két tenyere közé fogta az arcom, és odahúzta halott mellére. Temetése kora reggel volt, mert nem lehetett várni vele a nagy melegben. Még Zinuka sírjára ültettem a nagy jukkát, a kerek földlyuk közepébe, amit ormótlan cementborítás vett körül, amikor észrevettem, hogy lent már a temetésre készülődnek. Gyorsan átmentem a túlsó parcellák melletti töltésre, hogy a pléhkannába vizet töltsék. Nyírfák között vitt az út, mely túl a kerten majdnem az olajfinomítóig vezetett. Odalent mozdonyok pöfögtek. A fák fehér törzseibe szíveket véstek a szerelmesek. A könnyű leveleket megállás nélkül mozgatta a szél. Egyszerre hallom, hogy lent muzsikálnak. Rátérdeltem egy kőpárkányra, hogy jobban lássak. A téren Vetter Kari feküdt díszesen felravatalozva. Virágok borítottak mindent. Feljebb, a sírok között, meg az utakon emberek álltak türelmesen. Többen fent ültek a hideg kőkereszteken, mások a síremlékek angyalait ölelték, és így várakoztak. — Szerethették Vetter Karit — gondoltam. Csak az öregasz- szonyok sírtak és jajveszékeltek, de mit számított az! A koporsót a gyászoló rokonság ülte körül. Mindenki némán meredt maga elé. Szomorúság nem látszott rajtuk. S a gödör (mely a ravatal tőszomszédságában volt) mellett a kikapált göröngyök tetején helyezkedett el a fúvószenekar, mely finoman muzsikált hosszú órákon át. A szél még mindig fújt egy kicsit, egészen jellegzetes szagot hozott, de mégsem tudnám pontosan meghatározni, hogy milyent? De mégis — jutott eszembe, mint az őszi erdő, ámbár meglehet, hogy tévedek, — őszi erdő, a széleken erős gombaszaggal... És mint egy nagy kórus, énekelt együtt a gyászoló tömeg a zenekarral, érzéssel, de visszafogottan. A „Rózsi, Rózsi ereszd el a hajamat,“ meg a „Hómezőkön át“ kezdetű dalt, és még egy egész sereget, egyiket a másik után, ki tudná felsorolni? ... — Látod, Vetter Kari — gondoltam —, talán a semmi is valami... Mindenki mosolygott. A gyerekek ugráltak. Később, amikor elhallgatott a muzsika, Vetter Kari meghalt másodszor is, most már igazából Vagy mégsem?
