Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

kicsi és jóságos az ura mellett. Morvái nézte őket. S ahogy az utcára nézett, látta, hogy hasonló, feketébe öltözött emberek — magányos férfiak, vagy férfi asszonnyal párosán — mennek az úton, hajlottan, lassan és méltóságosan. Néha gyerekek és legények mennek el mellettük, de furcsamód észrevétlenné váltak, elmosódtak, ős jelentéktelenné törpültek az ünneplőbe öltözött, fekete ruhás emberek mellett. Az utca hangulatát ők uralták s a szélben nyikorgó fák zaját megrendítővé árnyalták komolyságukkal. Valószínűtlen érzés: hogy kerülnek a derűs napfényben fürdő utcára ezek a lassú léptű, fekete ruhás emberek? Mintha temetésre igyekeznének. S a másik pillanatban már ilyen gondolata támadt: mit keresnek itt mások rajtuk kívül, amikor csak ők valók ebbe a csalóka napfényben úszó faluba? Soha még ilyen tisztán és szorongatón nem érezte, hogy korok határai egymásba folyhatnak az időben: a paraszttörténelem megy itt fekete ruhában és görnyedten a templom felé, s úgy viselkedik, mintha még a jelen lenne, s az egészben a legdöbbenetesebb, hogy valóban a jelen, kézzelfogható és igaz, csak múltnak álcázza magát.

A szülei megálltak mellette, Morvái rájuk nézett.

— Gyere el a templomba! Régen nem voltál... Rádférne, hogy egy kicsit magadba szállj...! — Apja komolyan beszélt, nem tréfált.

Azt akarta mondani, hogy nem megy, minek menne, régóta nem jár templomba, és nem érzi hiányát, s ha elmenne, attól fél, keveset ad neki az az órányi idő, amit a hideg pad- ban ülve ott tölt. S már azt is akarta magyarázni, hogy a templomba járás társadalmi kötelesség és szokás is lehet, de ha a társadalom nem érdeklődik iránta, és nem tekinti erkölcsi kötelességnek, akkor értékét veszti. Mindez gyorsan futott át az agyán, inkább csak érezte, mintsem módszeresen átgondolta, de mielőtt beszélhetett volna, megszólaltak a falu hangszórói, s a rövid zenés bevezető után rekedten tudtára adták az embereknek, hogy délután barátságos labdarúgó-mérkőzés lesz a szomszéd falu csapatával, este pedig táncmulatság a kultúrházban. S mialatt a tömeges hírközlés közkinccsé vált csodája kiadósan recsegett, és időnként felvonított, a fekete ruhás emberek egyre a templom felé tartottak. Morvái azt mondta az apjának:

— Elmehetek, ha megvárnak.

Világos tavaszi kabátot öltött, és tarka sálat kötött a nyakába. Kalapot is vett, aztán meggondolta és letette. Megfésülködött. Szótlanul indultak a templom felé, s csak később mondta az anyja, amikor már a köves úton mentek:

— Kevés legény lesz... Más vasárnapokon egy sincs a templomban, nem járnak ...

— Hát a lányok ...?

— A lány is kevés ... és csupa fiatal. Némelyikük még iskolába jár. Talán meg sem ismered őket.

A férfiak a templom előtt álldogáltak. Az asszonyok régi szokás szerint azonnal bementek a templomba, és beültek a padokba, ki-ki a helyére, de a férfiak kint maradtak, elszívtak még egy cigarettát és beszélgettek. Morvái apja sorban kezet fogott velük, utána ő kezelt a férfiakkal. Komolyan megnézték, a szemébe néztek, voltak, akik rámosolyogtak. Hazajöttél? — kérdezték. — Igen — felelte —, hazajöttem, de holnap már visszamegyek. .. Hogy megy a tanulás, bírod az iskolát? Mennie kell, ha egyszer elkezdtem... Most így gondolkoznak róla: ez a Morvái itt élt közöttünk, aztán egyszerre elment, itthagyta a szüleit, a falut, mérnök akar lenni, maholnap harmincéves lesz, és még mindig tanul, családot nem alapít... Az emberek az időjárásról beszélgettek. Erősen tavaszodik, néhány szeles — napos nap, és lehet szántani, a földek megszikkadnak, akár holnap is kezdhetnék a szántást a lánctalpasok; hallgatta a beszélgetést, de nem szólt bele, nem érezte hivatottnak magát, hogy beleszóljon, és véleményt nyilvánítson, aztán olyan nyomatékosan és megfontoltan nem is tudott volna beszélni ezekről a dolgokról, mint a többiek. A férfiak idősebbek voltak, nagyon komolyan és megfontoltan tudtak beszélni hétköznapi, látszólag jelentéktelen dolgokról, szavuk nyomán ezeknek az apró dolgoknak egyszerre jelentőségük lett, megnövekedtek, létkérdésekké váltak csak azért, mert a fekete ruhás emberek életéhez fűződtek, és számukra fontosak voltak. Komoly hangjuk mögött az emberiség múltját és történetét sejtette meg.

Fejük felett megszólaltak a harangok. A templom csillagos tornya felnyársalt egy fehér felhőabroszt, mind a két harang egyszerre szólt — a harmadik harangszót mindig két haranggal kongatta a harangozó —, és a papiak kapujában feltűnt a fekete palástos pap. Mögötte fedetlen fővel a két kurátor és a templomi előénekes. A pap