Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

a férfiak felé bólintva köszöntötte őket, és felment a templomlépcsőn, a férfiak eldobták a cigarettavéget, és sorban utánamentek, kor szerint, előre engedve az idősebbeket. Morvainak eszébe jutott, kamaszkorában mennyire fontos volt neki, hogy minél előbb menjen be az egykorúak között. A templomba való bemenetelnek pontos sorrendje volt: a legidősebb legények mentek elöl, utánuk a fiatalabbak, leghátul a kamaszok. Korán megtanulták a kor és megbecsülés szabta értékrendet, a közösségi fegyelmet, s ha egy fiatal legényke véletlenül az idősebbek közé keveredett, és velük mehetett be a templomba, büszkén felszegte a fejét, és egyenesen a bejárattal szemben ülő asszonyok szemébe nézett. Az asszonyok most őt nézték, érezte arcán a sok szem fényét, ahogy a sötét fejkendők alól reázáporoz, anyja gyors pillantását is megérezte, kényelmetlen volt elviselnie leplezetlen érdeklődésüket, és zavarában sietve igyekezett fel két másik legénnyel a kórusra. Siettében megbotlott a lépcsőkön.

Hideg volt a templomban. Három évszázada, amióta a templomot felépítették, csak nyáron volt kellemesen hűvös, ősszel, télen ős kora tavasszal hideg. A második padba ültek, hogy a lányokra lássanak. Régen az első pad a falu első legényeinek a helye volt, s amióta nincsenek első legények, senki sem ül ide, a pad üres. Lenézett a földszintre. A lányok két padban ülnek, fiatalok, szinte gyereklányok, alig ismer hármat- négyet közülük. Maguk elé néznek, némelyikük időnként gyors pillantást vet a kórusra, mindent átfogó pillantást, mellyel a rejtett női kíváncsiság vesz tudomást a jelenségekről. Szépen öltözöttek, rövidre vágott, divatos hajat viselnek; sehogy sem tudta őket elképzelni fekete fejkendős, hajlott asszonyoknak. Ogy érezte, hogy egy valóság két arcát látja. S akkor az előénekes hangosan bemondta a zsoltár számát, és énekelni kezdett. Az asszonyok azonnal követték, aztán a férfiak, a lányok szája is megmozdult, de a vontatott énekből nem lehetett kihallni a hangjukat. A magas boltívek alatt megelevenedett a középkor. Elnyújtott ősi panasz és csengés után bizakodó hálaének szállt a kórus felé. Az elnyújtott ének idevarázsolta a múltat, mely elterpeszkedett a lelkeken, hiába ülnek a padjukban divatos hajjal és selyemharisnyában a lányok, itt a fekete ünneplő ruhák és a zsoltárok misztériuma él, s aki itt van, ezen az órán mind a középkor levegőjét lélegzi be. Az ének után mély csend lett, a pap felment a szószékre és imádkozott. Részletet olvasott fel a bibliából, és beszédében az emberiség ókorában keletkezett szavak értelmét magyarázta. Lassan és patétikusan beszélt. Morvái követte egy ideig szavai értelmét, aztán agya belefáradt az igyekezetbe, hogy a logikájukra figyeljen, de a szavak zenéje, a csengésük, kongásuk továbbra is fogva tartotta. A mély csöndben mágikus csengése volt a pap szavainak, zenéltek és néha zúgtak. S ahogy az embereket nézte, figyelő, komoly arcukon úgy látta, hogy őket sem a jelentésük tartja fogva, hanem a zeneiségük, a pátoszuk és a helyzet rendkívülisége, a pap halkuló, majd felerősödő hangja, szavai, melyek egyszer vergődve kavarognak, máskor meg diadalmasan szállnak, és biztatóan verődnek vissza az ablakokról és a vastag falakról. Minden kor magába ágyazva hordja az előző korok emlékét, hangulatát és erkölcsét, így hordozzuk magunkban a középkort, az ókort és az emberiség őskorát. A pap beszédét hallva valami megremegett a lelke mélyén, értelme mosolygott az egészen. Kinevette, és mégis beleremegett, mintha titokzatos hangokat hallott volna, melyek jeleznek valamit. S a pap szavai egyre zengtek, és emléksorokat ébresztettek benne, melyek olyan kristálytiszták voltak, mintha most élné át őket.

Gyermekkorában az összes gyerek jóval a prédikáció kezdete előtt bement a templomba, és rendetlenkedett. Nevüket a fapadokba vésték, tankokat és autókat rajzoltak rájuk tintaceruzával, s a legbátrabbak a kórus mellvédjén lovagoltak. A kórusról dö- römbölés és sustorgás hallatszott le, amíg be nem jött a tanító. Akkor elcsendesedtek, nyugodtan ültek a helyükön és irigykedve figyelték azt a szerencsés társukat, akit a tanító megbízott, hogy a zsoltárok és dicséretek számát rakja ki a forgatható táblácskára. Komoly feladat volt a számtábla kezelése, s mindannyiuk szeme a felelősön függött, amikor az kirakta a számokat, mert néha összekeverte őket, különösen a zsoltárok római számait, s ilyenkor pisszegve figyelmeztették, hogy ne fordítsa ki a táblát, mert helytelen a sorrend, s az emberek összezavarják az éneket. Néha azért előfordult, hogy a gyerek nem a megfelelő zsoltár számát fordította ki a táblán, ilyenkor a pap homlokráncolva felnézett a kórusra, s az előénekes olyan hatalmas hangon zen- dített rá a helyes zsoltárra, hogy mindenkit túlharsogott, aki másba kezdett. Arra is jól emlékezett, hogy húsvétkor részeg legények jöttek a templomba. Karjukra borulva hamarosan elaludtak, néha hánytak is, s ilyenkor a többiek komoly arccal, de rángó